Telnek-múlnak a hetek, bennem pedig egyre inkább testet ölt egy érzés. Egy erős késztetés, hogy bizonyos emberekkel, akikkel már nincs meg a közös téma, ahol a jóízű beszélgetések helyét átvette a kínos csend, szakítsam meg a kapcsolatot. Azokat, akik felé hiába nyitok, ők mégis zárkózottak maradnak, és akik felé nem is nyithatok, mert máris viselik a Tabu-jelzést a homlokukon, engedjem el.
Elengedés. Ami szerves része életünknek, mégis néha annyira megnehezíti a dolgokat. A ragaszkodás valaki iránt egy olyan mély érzelem, amit nem lehet csak úgy megszakítani, elvágni, mint egy cérnaszálat. Idő kell a veszteség felfogásához, és elfogadásához.
Pedig a bennem tomboló ellentmondásos érzések is csak azt bizonyítják, hogy ezekkel az emberekkel már nincs több dolgom az életben, el kell őket engednem.
Tudom magamról, hogy sérült áru vagyok, törékeny is, mert életem során rengeteg csalódás ért, naiv is vagyok, de tanulok a hibáimból. Lassan, de tanulok. És ezzel együtt megtanultam elfogani magamat is, a hibáimat is.
Előző párkapcsolataimban elnyomtak, nem igazán értettek meg. Sokszor éreztem magam inkább kívülállónak, mint egy egész részének. De megpróbáltam nem elveszíteni önmagamat, és kitartottam az elképzeléseim mellett. Előfordult, hogy hátra kellett hagynom őket, mert nem illettek bele abba a képbe, amit én alkottam magamról, az Életemről.
Volt egy nagy álmom, ők pedig csak azt ismételgették: ne gondoljam, hogy valaha is lesz belőle valami, hisz én magam is csak egy senki vagyok. Egy, a sok közül. A senkiknek pedig nem járnak nagy álmok, nagy beteljesülések.
Nekik lehet, hogy egy voltam a sok közül. Azonban minden igyekezetük ellenére sem sikerült a remény szikrázó fénysugarát véglegesen kiölniük belőlem.
Színes egyéniségem túl sok volt nekik, és mégis én voltam az, aki elmenekült előlük, az egész világ elől. Számtalan alkalommal.
Volt, hogy csak haza, a családhoz, de előfordult, hogy magam mögött hagytam egy egész várost. Csak vissza ne kelljen néznem! Tovább akarok lépni! Ne húzzatok vissza, csak mert nem egyezik a rólam alkotott kép a fejetekben, a valósággal!
Nem csak nem hittek bennem, még a tetejében ki is használtak. Tudod, amikor aljas módon csepegtetik az édes bókokat, ígéreteket, vagy dicsérnek egy társaságban, buli előtt, milyen szép, és ügyes vagy. Aztán otthon a négy fal között, ahol senki sem tudja mi történik, meg megy a lelki terror. Viták tömkelege... A legtöbb párkapcsolatom olyan volt, mint egy rosszul megtervezett hullámvasút. Több volt benne a zuhanó rész, mint az emelkedés. Több volt benne a kellemetlenség, mint az élvezet. Rafinált átfedés van az gyönyör és a borzongás között.
A bókok megtették a hatásukat ideig-óráig, igyekeztem a kedvükben járni, megfelelni az elképzeléseiknek.
Aztán egyszer csak elszakadt a cérna. Összepakoltam, kiköltöztem külföldre, újabb fejezetet nyitottam, tiszta lappal kezdtem mindent előröl.
Sajgó lelkem szeretet után kiáltva egy újabb sebesült férfit vonzott az életembe, és úgy gondoltam, az én feladatom őt felkarolni, az életét jobbá tenni.
Ő majd más lesz. Így van ez minden alkalommal. A naiv kislány bennem még mindig elhitte a tündérmeséket.
Gondoltam, majd mi ketten, majd mi megváltjuk a Világot!
Nem így történt. Ha lehet, inkább csak elnyomtuk egymást, mégis évekbe telt, hogy megelégeljük a dolgot. Én egyre nagyobb elvárásokat támasztottam magammal szemben, ő minduntalan azt sulykolta belém: nem fog menni.
Csak később jöttem rá, mennyire jó eszköz is voltam számukra, a saját egojuk fényezésére, és 27 évembe telt, hogy azt mondjam: elég volt!
Elmenekültem újra? Nem, azt hiszem egyszerűen megértettem: előbb önmagamat kell megtalálnom. Mindentől függetlenül kell felismernem, mi az, ami nekem jó, ami engem tesz boldoggá, aminek semmi köze máshoz, csakis belőlem ered, és engem tesz boldoggá.
Fotózás, rajzolás, írás. Mindegy, csak alkothassak. Maradandót, olyat, amivel másodsorban másokat is boldoggá tehetek.
Visszajöttem Magyarországra. Magam mögött hagytam ismét valakit, aki nem egészített ki. Tudomásul vettem, hogy először egymagamnak kell egy egésznek lennem, aztán majd rám talál az, akivel rokon lelkek vagyunk. Egyedül vagyok egy egész, én tudom, mi tesz boldoggá, mindenki más csak utánam jöhet.
Amint ez megfogalmazódott bennem, alig pár hét leforgása alatt olyan lehetőségek kopogtattak az ajtómon, amikről mindig is álmodtam. De mivel külsőleg elnyomták bennem a saját magamba vetett hitem, nem gondoltam, hogy erre valaha is sor kerülhet.
Egy egyszerű önéletrajz fotózással kezdődött minden, amit egy beszélgetés követett, és egy esély, hogy tanulhassak egy profitól, aki ugyanazt szereti csinálni, amit én: fényképezni.
Madarat lehetne velem fogatni!
Még munkát is hamar találok itthon, érzem, hogy újra pislákolni kezd bennem a tűz. Látják rajtam mások is. A férfi munkatársaim is egyre többször jegyzik meg, hogy láthatóan kivirultam. Kacérkodnak velem, még annak ellenére is, hogy többségüknek ott csillog a karikagyűrű az ujján.
A fiatalabb, párkapcsolatban élő kollégám iránt érzett hirtelen támadt vonzalmamnak is ellent mondok. Minden vágyamnak gátat szabok; kerülöm őt, falakat emelek magam köré, hisz egyedül vagyok egy egész, nincs most szükségem senkire, pláne olyasvalakire, aki már amúgy is foglalt.
Életem üres, hideg téli színterét felváltja a meleg, buja, fülledt tavaszi, már-már nyári idő. A napfény meleg sugarai alatt megcsillan az ezüstös-fehérre gyógyult hegek sora, amit a lelkemen ejtettek az idők során, de én már mosolyogva tekintek rájuk. Ezek a mögöttem álló évek, tapasztalatok, leckék domború lenyomatai, amik mindig emlékeztetni fognak arra, hogy honnan jöttem, és milyen utat tettem meg eddig.
Végre úgy érzem, minden rendben van, minden egyenesbe került.
Telnek a napok, hetek, sikerül egy modellt is szereznem fotózásra, alig várom, hogy munkához láthassunk, és már gyakorlatilag a stúdió ajtajában vagyok, mikor a modell felhív, és lemondja.
Újra összetörök.
Nem annyira, mint ezelőtt, de lesújt. Alkotni szeretnék, de alkotásom tárgya hirtelen eltűnik a színtérről.
Menni akarok tovább, ez az én utam, semmi kétségem. Mégis az Élet újra akadályokat gördít elém. De hisz már annyit legyőztem, miért pont most adnám fel?
Majd lesz következő - vigasztalom magam -, aki megérett arra, hogy újra alkossák, hogy a lencse végén álljon, és előhozhassak belőle valami olyasmit, amivel talán maga sincs tisztában.
Voltam már én is modell egy stúdióban, és azért voltam ott, mert ott akartam lenni.
Arra vágytam, hogy lássam magam valaki más szemén keresztül, hogy olyat tapasztalhassak, amit előtte soha máshol.
Menni akarok tovább, ragyogni akarok, és beragyogni másokat!
Nem térek le az utamról, nem adom fel az álmaimat!
• A CV / portréfotózásról, itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben