Közel 10 éve ismerem a férjem, és gyakorlatilag órára pontosan ennyi ideje alkotunk egy párt. Igazi szerelem első látásra volt. Nem tudom, hogy mások számára mit jelent ez a klisé, de mondhatjuk azt, hogy számomra ő a "Nagy Ő". Minden megvan benne, amit egy párkapcsolatban szeretek és keresek. Így szinte magától értetődő volt, hogy egyetem után összeköltöztünk, majd összeházasodtunk, most pedig már van egy csodálatos gyermekünk is.
Az ő születése, a hatalmas boldogság mellett, természetesen rengeteg új élethelyzetet és kihívást hozott az életünkbe. Nem tudom, hogy a kimerültség, a bezártság, a hormonok, a szoptatás intimitása vagy ezek valamilyen ördögi kombinációja okozza ilyenkor, hogy a nők agya - mert felteszem, nem vagyok egyedi eset - átkapcsol ”anya üzemmódba”. Gyakorlatilag egyetlen erotikus fantáziám vagy buja gondolatom sem volt hónapokig, és a legkevésbé sem vágytam a férjem gyengéd érintéseire amikor késő este végre bezuhantam az ágyba.
Természetesen éreztem, hogy nem lehetek ilyen önző, frigid dög, őt sem hanyagolhatom el. Hiszen ott fekszik mellette az anyává válás nyomait ugyan magán viselő, de még mindig igen csinos felesége, akit szeret és kíván. Aki ezzel szemben az intim együttléteket bármikor szívesen elcserélné pár óra békés alvásra vagy akár egy öt percnél hosszabb forró fürdőre is. Kimerült voltam, de nem elsősorban fizikailag, hanem sokkal inkább mentálisan. Ennek ellenére többnyire igyekeztem összeszedni magam, kötelességtudatból és szeretetből tettem a dolgom, ami - némi ráhangolódás után - az esetek túlnyomó részében igazán kellemes volt. Mégis, csupán halvány árnyéka voltam a régi önmagamnak. A férjem pedig igazán igyekezett, de a simogatás, az érintések rám közel sincsenek olyan hatással, mint az elültetett pajzán gondolatok, a saját fantáziavilágom és az újdonság varázsa. Ezek a funkcióim azonban gyakorlatilag teljesen működésképtelenné váltak a kisgyermek-központú, egyáltalán nem unalmas, de igen monoton hónapok, évek alatt.
Aztán két év után újra munkába álltam, amit már szó szerint úgy vártam, mint a megváltást. Akármennyire is szeretem a gyermekem, és lelem örömömet a róla való gondoskodásban, a vele töltött időben, de ahogy közeledett az első munkanapom, úgy kezdtem el látni a fényt az alagút végén. Végre kezdett felszállni a szürke köd az agyam azon részeiről, melyeket addig nem kellett vagy nem tudtam használni.
Mindenki azt kérdezgette tőlem, hogy sikerült-e visszaszoknom a munkába. Őszintén szólva, körülbelül öt percbe telt. Kimondhatatlanul élvezem most, hogy végre újra napi szinten felnőtt társaság vesz körül, akik ráadásul nem azok a „játszótéri anyukák”, akikkel a közös téma többnyire csak a gyerek volt.
Olyannyira szeretem a jelenlegi helyzetet, hogy az eredeti tervünk, miszerint lassan szeretnénk még egy babát, jelenleg szinte fojtogató teherként nehezedik rám. Úgy érzem, hogy ez túl korai…vagy túl késő? A „szabadság" édes ízére újra rátalálva még kevésbé vágyom rá, hogy most azonnal, újra önkéntes rabszolgaságra adjam a fejem.
Vajon hol ér véget egy történet? Már megvolt a happy end?
Boldogan éltek, amíg…
Én az a nőtípus vagyok, aki, ha épp nincs semmi problémája és rendben megy az élete, tesz róla, hogy felforgassa maga körül a dolgokat. Bár elvben tisztelem a házasság intézményét, és becsülendő erénynek tartom a hűséget, hihetetlen szeretetéhes vagyok. Imádok szerelmes lenni! Mindig is romantikus álmodozó voltam, és a világ egyik legjobb érzése számomra az, amikor elkezdek jobban megismerni valakit, közel engedni magamhoz, apránként kialakul egy kölcsönös bizalom, ugyanakkor ott van még az a kezdeti bizonytalanság, hogy vajon ő is vágyik-e rám?
Jó és biztonságot adó érzés egy másik emberhez tartozni, egy családot alkotni. Igazi boldogság együtt élni azzal, akit őszintén szeretünk, társnak, vonzónak és szexinek tartunk.
De mért ne fordulhatna elő, hogy eközben valaki mással is szerelembe esünk? Ami olykor talán nem is szerelem, csak forró testi vágy, és csak addig lángol, amíg be nem teljesül.
Tudom, gyerekesen viselkedem, de szavakba se tudom önteni, hogy néha mennyire epekedem e zsenge, bimbózó, izgató újdonsággal teli kaland után, mert ilyenkor érzem a legbiztosabban, hogy élek. Még akkor is, ha tudom, hogy eleve halára van ítélve és fájó véget fog érni.
Oly mértékben tele vagyok ezzel a régóta rejtegetett bujasággal, szexuális energiával, hogy szinte megijeszt. Már egy kedves mosoly, egy kétértelmű megjegyzés is olyan bűnös, sötét vágyakat ébreszt bennem, hogy már a fantáziálástól lángba borul az egész testem. A véletlenül összeérő kezek szikrázó kisülése, egy titkon lopott apró csók puszta gondolata is olyan felkavaró, olyan mézédes folytatást sejtet, mely tudom, képes lenne annyira a hatalmába keríteni, hogy aligha tudnék ellenállni a kísértésnek, hogy átengedjem magam az érzésnek.
Bohó egyetemistaként azt gondoltam, megtaláltam mi a számomra élhető megoldás: szétválasztani és elszigetelni magamban a két élethelyzetet - amikor a párommal és amikor a szeretőmmel vagyok. Olyankor szinte két külön életet éltem, picit én magam is két külön ember voltam, és igyekeztem nem gondolni az egyikre, amíg a másikkal voltam. Így nem, vagy alig volt rossz érzésem miatta. Most azonban már olyan sok szerepben kell helytállnom, annyi elvárásnak akarok többnyire tudatosan megfelelni, hogy ez a fajta folytonos szerepcsere aligha járható út. Hiszen már a családomért is felelőséggel tartozom: nem csak egyedül feküdnék be egy másik férfi ágyába.
Mi a megoldás most, feleségként és anyaként? Én sajnos sosem hittem abban, hogy van egy másik felem, akit, ha megtalálok az univerzumban, akkor örök boldogságra vagyunk ítélve. Biztos van olyan ember, akinek ez elég. Engem is boldoggá tesz minden egyes nap a férjem. Hálás vagyok, hogy van egy egészséges, csodálatos, okos gyermekünk. Örömömet lelem abban, hogy szerethetem őket.
De elég-e, elég lesz-e ez nekem mindig? Azt gondolom, hogy nem. Vajon mennyire egyenes és fair dolog úgy szeretkezni a férjemmel, hogy a vágyaimat nem csak ő ébreszti? Van-e jogom elmondani neki és ekkora terhet tenni rá, a házasságunkra? Bárhogy döntök, úgy érzem, vagy magamat csapom be, vagy mással nem vagyok őszinte.
Mindenkinek megvannak a maga démonjai, amelyektől sosem szabadulhat. Az enyém az, hogy túlságosan az ösztöneim rabja vagyok. El tudtam nyomni ezt a nagyon mélyen belém kódolt ingert, de évekkel később sokkal erősebben tért vissza. Ez nem megoldás. Most meg kell próbálnom megismerni, a megfelelő irányba terelni és ott felszabadítani a felrobbanni készülő szexuális energiáimat.
Néha azt álmodom, hogy szabad vagyok – végtelen, háborítatlan hegyek közt fekvő havas mező vesz körül. A csillogó hópelyhek és porszemek vad táncba kezdenek egymással a szélben. Hiszen ez nem is por, hanem hamu, ami egyre inkább kavarog egy örvényben. A hó olvadni kezd körülötte, izzani kezd és lángra kap. Repedezik a jégpáncél, ahogy végül testet ölt egy főnix. A tűz madara, ami eddig pihent és most kitárja hatalmas szárnyait, mert újra repülni akar. Felülök a hátára és érzem, ahogy perzselnek a tűz-tollak, de nem fáj, hiszen tudom, mi egyek vagyunk. Megadja magát nekem, szelíden, hiszen nem démoni bestia ő, hanem a madarak királynője. Ahogy a magasba emelkedünk, érzem, hogy az erejét én és csakis én tudom irányítani. Végre él és szárnyalhat! Nem, nem fogom hagyni elhamvadni.
• A CV / portréfotózásról, itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
