A nők világa méltán nevezhető az univerzum egyik legtitokzatosabb káoszának, legalábbis férfi szemmel biztosan. Igaz, hogy mi nők többfelé is tudunk figyelni egyszerre, és a fekete-fehér közt az árnyalatokat is képesek vagyunk megkülönböztetni, azonban még velünk is előfordul, hogy nem teljesen értjük saját pszichénk folyamatait. Lelkünk mélyén számtalan elfojtott érzés és ki nem mondott gondolat rejtőzik, melyek még misztikusabbá tesznek minket, majd néha történnek olyan események, amelyek hatására egyes vakfoltjaink megvilágítást nyernek. A következőkben szeretném megosztani Veletek az én világom egy töredékét, remélve, hogy tapasztalataim csokorba rendezése számotokra is gondolatébresztő lesz.
Történetemet egészen a gyökerekhez visszanyúlva kell kezdenem, hiszen belső világunk kialakulásában a legmeghatározóbb szerepe kezdetben a családnak van. Bárcsak úgy folytathatnám, hogy már kislányként is apukám hercegnője voltam. Apa nélkül felnőni embert próbáló lehet, de talán ennél is keserűbb azt megélni, amikor támasznyújtás helyett egy szülő minden eszközt megragadva akadályokat igyekszik állítani a gyermeke elé. A tőle érkező érzelmi és anyagi támogatás hiányát azzal tetőzte tovább, hogy az érdeklődésemet már akkor is felkeltő fényképezőgépét is elrejtette előlem, nehogy használni tudjam azt.
Ez az instabilitás ösztönzött arra, hogy az egyensúlyt más területek felé fordulva próbáljam elérni. Édesapám anyagiakkal való kényszerítő játszmáját látva elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a jövőben senkitől ne váljak függővé egzisztenciálisan. Gimnáziumi tanulmányaim során mindig a maximum fölé tettem a mércét, és csak a célt szem előtt tartva meneteltem a magas bekerülési követelményeket támasztó államilag finanszírozott nemzetközi gazdálkodás alapszakig. Ezzel sikerült rálépnem az anyagi függetlenséget megalapozó útra, de ezzel párhuzamosan szüntelen keresgélés jellemezte a történetem érzelmi szálát is.
Családi körülményeimből kifolyólag hamar érett gondolkodásra és tudatos tervezésre „kényszerültem”, így nem volt kérdés, hogy komoly társra van szükségem. A hosszas válogatás nem volt hiábavaló, hiszen egy közös barát által megismerkedtünk Mátéval, aki megfelelt a sokrétű kritériumrendszeremnek, melyet részben önvédelmi okokból alakítottam ki. Félve az esetleges lelki sebektől, nehezen engedtem közel magamhoz bárkit, de ekkor mérhetetlenül hálás voltam, hogy végre kölcsönös szeretetben valakinek a „hercegnőjévé” válhattam. A kapcsolatunk félidőig mesébe illő volt, pontosan olyan, amilyennek korábban elképzeltem. Legjobb barátokként tekintettünk egymásra, mindkettőnknek mozgalmas életvitele volt, sosem teltek unalmasan a napjaink. Mindig kitaláltunk valami őrültséget, amikre még most is maradandó élményekként emlékszem vissza. Máté a sportmániás álmodozó, én pedig a racionálisan gondolkodó szerepét töltöttem be, ebből adódóan sokszor le kellett rángatnom a földre, hogy a mindennapi kötelezettségeire is ügyeljen, de mindemellett hagytam, hogy néha engem is kicsit magával ragadjon az ő kalandozó fantáziája.
Ahogy egyre szorosabban kezdett összefonódni az életünk, a konfliktusok is gyakoribbá váltak, hiszen sűrűsödtek az olyan helyzetek, amikor párként, egységben kellett bizonyos szituációkban viselkedni, dönteni és helytállni. Ez sokszor nehézséget okozott az eltérő családi háttérből és gondolkodásmódból kifolyólag, így ezek összehangolása nem mindig ment zökkenőmentesen, főleg, hogy mindkettőnknek ez volt az első komoly párkapcsolata, így korábbi tapasztalatokra sem támaszkodhattunk.
Eleinte elkövettem azt a hibát, hogy nem tettem szóvá minden apró sérelmet, ám amikor felgyülemlett a feszültség, már robbant is a bomba. A vitarendezés a helyzethez képest mindig kulturált módon, ajtócsapkodást és trágár üvöltözést mellőzve történt. A probléma csak az volt, hogy Máté az őt érő kritikákat többnyire nem a változás kiindulási alapjának, hanem támadásnak tekintette. Ettől kezdve belekerültünk egy végzetes ördögi körbe, ahonnan a kijutásban már csak én reménykedtem. A konfliktusok végszavaként megoldás helyett egyre gyakrabban csak annyi hangzott el a szájából, hogy ő nem tud megfelelni nekem, és jobban tenném, ha olyasvalakit keresnék, aki jobban megbecsül nála. Erről persze hallani sem akartam, hiszen értékesebbnek tartottam őt annál, hogy ellökjem magamtól, és eközben észre sem vettem, hogy a kapcsolatunkat - annak minden bújával, bajával - már csak egyedül cipeltem a hátamon.
Időközben voltak „tünetmentes időszakok” is, épp ezért ért derült égből villámcsapásként egy hideg december végi napon, amikor szakításra került a sor. Szinte közvetlen előjel nélkül, a házunk előtti lépcső alján. Cserbenhagyásos gázolásként. Légből kapott ürügyek és torokszorító csend. A monológnak vége, a kérdéseim megválaszolatlanul, én egyik pillanatról a másikra egyedülállóként. Ő pedig sarkon fordult és elsétált. Még vissza-visszanézett, ahogy a földre roskadva könnyeimben fuldokoltam, majd szem elől vesztettem, amint befordult az utca végén.
A 2017-es évem lomtalanítással kezdődött, minden holmiját összegyűjtöttem egy hatalmas reklámszatyorba, becsöngettem hozzájuk, majd az "új év, új kezdet" jegyében átadtam a közös múltunk nálam maradt szilánkos darabjait. A lelki romok összetakarítása már nem ment ilyen flottul és frappánsan. Az első hetekben sosem tapasztalt pszichoszomatikus tünetekkel és teljes étvágytalansággal küzdöttem. Utóbbi azért is volt problémás, mert „vasággyal 40 kiló” típusként egyáltalán nem volt leadnivaló felesleg rajtam. Ekkor eljött az a pont, amikor megálljt kellett parancsolnom magamnak, hiszen így a túlélési esélyeim nem festettek valami fényesen.
A rációm oly sok nehéz helyzetből kihúzott már, így elkeseredettségemben ez bizonyult az utolsó mentsváramnak. Ekkor összeszedtem magam, hogy megszokott éves hagyományként kitöltsem a 2016 «|» 2017 YearCompass-t, mely egy az óévet értékelő és az újévet megtervező naptár. A sors iróniája, hogy a szakítás időpontja a kalendárium végére íródott, mindenesetre kiváló alkalom volt arra, hogy rendet tegyek a fejemben.
Több keserédes napomba telt, mire minden rublikát kitöltve elkészítettem a számadást. A pánikszerű sokk kezdett csillapodni, és egyre tisztább gondolatokkal kezdett megtelni a fejem, majd a fókusz fokozatosan az újév megtervezésére került. Eszembe jutott egy pár hónappal korábbi eset, amikor ugyancsak a szakítás szélén álltunk, és már szinte el is hangzott a végszó. Ekkor Máté egy pillanatra meginogva elcsukló hangon suttogta: „Ígérd meg, hogy mindig ilyen mosolygós maradsz!”. Felzaklatott lelki állapotomban nemleges választ préseltem ki a torkomon, majd a párás tekintetemet zsebkendővel törölgetve észrevettem, hogy ő is zokogni kezdett. Ez a pillanat mélyen az emlékezetembe égett, hiszen 2 éves együttlétünk alatt - egy közeli hozzátartozója temetését leszámítva - sosem láttam sírni. Ezt végiggondolva tudatosult bennem azoknak a szavaknak a súlya. Megfogadtam, hogy csupán azért, mert egy ember csalódást okozott nekem, nem vehetem el a környezetemtől a tőlem megszokott pörgős, vidám kisugárzást, amiért annyian szeretnek.
Ezt a felelősséget felismerve ébredtem rá, hogy mennyi ember cserélne velem szívesen mindaz alapján, amit a világ felé közvetítek, még ha sokszor nem is sejtik, hogy mi zajlik idebent. Áldottam az eget, hogy a kapcsolatom a 2 év alatt nem forgatta fel fenekestől az addigi prioritási listámat, és a számomra fontos dolgokra, mint például a családra, barátokra, versenysportra és a tanulásra így is mindig elegendő időt szántam. Talán ez az önfegyelem az a tulajdonságom, amiért a legtöbben felnéztek rám. Ugyan az egyensúlyt nem volt könnyű megtartani, de azóta ezt még inkább szem előtt tartom. Sokan esnek abba a hibába, hogy mindent egy lapra feltéve hagyják, hogy párjuk a mindenükké váljon, majd ha őt elvesztik, nem marad semmijük. Szerencsére engem a rózsaszín köd sosem bódított el annyira, hogy elkezdtem volna az említett mentalitást követve gödröt ásni magam alá, amiből a szakítást követően egyedül kellett volna kilábalnom.
Az elválás fájdalmas folyamata megsebezte a lelkem, ezt a meggyengült állapotot pedig egyre fokozottabb testmozgással kompenzáltam, hogy minél hamarabb kitörjek a talajt vesztett állapotból. A komfortzónámból kilépve új mozgásformákat próbáltam ki, ezzel pedig elindultam az ép testben ép lélek filozófia mentén, hogy újra egyensúlyba kerüljek önmagammal.
A szemléletváltásom az életem egy másik területét is érintette, ami nem más, mint a kiskorom óta dédelgetett álmaim világa. Mindeddig nem vettem elég komolyan az általam oly régóta áhított vágyakat, hiszen édesapám hatására, magamnak ultimátumot adva, a függetlenségért és az anyagi biztonság megteremtéséért küzdöttem, a tudásom legjavát egy stabil, kiszámítható életpálya felépítésébe fektetve. Máté attitűdjének utóhatására azonban elkezdtem a fotográfiára, mint potenciális jövőbeli hivatásomra tekinteni. Ezelőtt kételkedtem benne, hogy megélhetést tudnék ebből a csodálatos szakmából kovácsolni, azonban egyre inkább tudatosítottam magamban, hogy a rám jellemző elszántsággal és alázattal mindez idővel megvalósítható lesz. A legfontosabb a célok kitűzése és az oda vezető út definiálása volt. Azóta eltelt egy év, és mára elvégeztem a fotográfus és fotótermék-kereskedő OKJ képzést, amivel az első lépcsőfokot sikeresen megléptem. Egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan pedig igyekszem minél jobban kitanulni ezt a szakmát is, miközben örömömet lelem a fejlődésem folyamatában. Ehhez a fordulathoz nagyban hozzájárult az a pofon, ami a szakítás utáni újratervezésre ösztönzött.
Mi a tanulság tehát? Kétségtelenül mindenkinek a saját batyuja a legnehezebb, azonban néha érdemes megállni egy pillanatra és elgondolkodni, hogy vajon minden súly, amit cipelünk, a boldogságunkat hivatott-e szolgálni, vagy csak felesleges teher, amitől a megszokás és a ragaszkodás nem enged megválni. Ez a felismerés sokszor fájdalmas, és néha magunktól nem ébredünk rá a változtatás szükségességére. Számomra a szakítás jelentette azt a fordulópontot, amikor magamba szállva mérlegeltem, hogy mit is kellene másképp csinálnom.
A kapcsolatunkban a tükör szerepét játszva mindig igyekeztem rávilágítani az ő hibáira, ami többnyire nem talált hallgató, de főleg megértő fülekre. Képtelen volt feldolgozni, hogy a tanulmányaimban mindig kimagasló teljesítményt nyújtottam, ezáltal pedig ő kisebbségi helyzetben érezte magát mellettem, holott képességekben nem, csupán motivációban szűkölködött. Ő e helyett a sport terén brillírozott, nem volt olyan sportág, amiből ne szerzett volna valamilyen érmet, melyekkel a galériájukon lévő óriási akvárium is megtelt, így méltán lehettem büszke rá. Az ő családi háttere az enyémnél sokkal kiegyensúlyozottabb volt, így talán ez volt az ok, amiért nem igazán értette, hogy az én eredményeim mögött álló, belülről fakadó teljesítménykényszer egy szeretetre éhező önigazolási mechanizmus volt. Ebből eredt az a hozzáállásom is, hogy sosem voltak az ő irányába nagyobb elvárásaim, mint magammal szemben. Ez korrektnek tűnhet mindaddig, míg valaki meg nem ismeri a páratlan teherbírásomat, ami talán az egyik fő probléma volt.
Azt a tényt igyekeztem mindig a szőnyeg alá söpörni, hogy ami a kezdetektől az én legnagyobb vágyam volt, az számára az idő előrehaladtával a legnagyobb félelmévé vált: hogy egy életen át egymás mellett maradjunk. Ez számára túl nagy feladatnak bizonyult, hiszen az ő élete már a megismerkedésünk előtt is egészen kiegyensúlyozott volt, nekem viszont a sajátom helyrebillentéséhez kapaszkodóra volt szükségem. Az egyensúlyt általa találtam meg, így érthető módon a végsőkig ragaszkodtam ehhez a mankóhoz. Ahogy a kapcsolatunk egyre komolyabbra fordult, ő próbált menekülni ennek a szorításából, majd jobb híján a „szökést” választotta.
Káoszt, kitöltetlen űrt és nyitva maradt kérdéseket hagyott hátra, melyekre a választ azóta is saját magam próbálom összerakni, több-kevesebb sikerrel, és bizonytalan mennyiségű igazságtartalommal. A sérelmek helyett mára inkább a tanulságra koncentrálok, az általa „összetört tükör” darabjait pedig összeszedtem, hogy azokat magam elé tartva még inkább megismerhessem lelki világom mozgatórugóit. A tükörtörők babona szerinti 7 év balszerencséjétől pedig óvja meg az ég, elvégre egykor mégiscsak a legjobb barátok voltunk, és hálás lehetek Neki, amiért azóta megtanultam mankó nélkül a saját utamat járni!
• A CV / portréfotózásról bővebben itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
