Most léptél ki az otthonomból… és a rácsot is kulcsra zártam utánad. Még mosolyogva köszönsz el, tudom, hogy örültél, hogy láttál. Jót beszélgettünk, éreztem rajtad, hogy alig vártad, hogy mesélhess nekem. Nehezen indultál haza. Visszaadtam a laptopod, amit kölcsönbe kaptam az emlékeiddel a múltadból az exfeleségeddel, és a mi közös emlékeinkkel együtt lezárva. Már nincs szükségem rá. Nincs több restanciám feléd, nincs több elszámolnivalónk. Véget ért a leltár. Az utolsó szálat is elvágtam, ami hozzád kötött. Várom, sőt akarom, hogy fájjon… de nem fáj.
Nagy utat tettem meg idáig.
Nem vagy különösebben jóképű, a testedtől se olvad le egyetlen egy nő bugyija se, van viszont egy hatalmas kék szempárod, őszinte, csillogó kölyökkutya tekinteted, szeretsz mosolyogni, élés eszed, jó humorod, nagyon jó szíved, önzetlenséged az emberek felé. Azt hiszem ezzel fogtál meg anno engem is. Ebből fordult át a - korábban bebetonozottnak hitt - barátságunk szerelemmé bennem. No, meg abból, hogy velem mindig teljesen őszinte voltál. Akkor már majd 10 éve álmaid asszonya voltam, egy titkos szerelem, ami sose gondoltad volna, hogy beteljesül. Szerettél, nagyon, és kockáztattam; nem csak, hogy szerettelek, de közel engedtelek. Olyan közel engedtelek magamhoz, a bensőmhöz, a legféltettebb titkaimhoz, a gyengeségeimhez, olyan közel engedtelek a falaim is lebontva téged, mint még senkit előtted. Előtted nem akartam a mindig kőkemény, megközelíthetetlen nő lenni. Levettem az összes páncélt. Azt ígérted, hogyha valaki, akkor te vigyázni fogsz erre és így is volt, én meg őszintén azt éreztem, hogyha valaki, te tényleg örökké becsülni fogod ezt. Kiiktattad az összes védelmi mechanizmusom, és a kapcsolatunk végén, mégis lánctalpassal szántottad végig az érzéseim.
Annyira szerettük egymást, annyira passzoltunk annyi mindenben. Azt szokták mondani, hogy olyannal érdemes leélni az életed, aki nem csak elviseli a dilijeidet, hanem imádja is azokat. Mi imádtuk egymást, imádtuk a saját és egymás dilijeit. Nem volt olyan hülyeség, amiben ne vettünk volna együtt részt. Te eldobtad ezeket, de túléltem. Túléltük az akkor már tönkrement házasságod végét, aminél azt hiszem az exfeleségeddel együtt mindhárman a saját keresztre feszítésünket éltük meg. Túléltem a válásod, aminek estéjén nem hozzám jöttél haza, hanem a legjobb barátodhoz mentél, miközben én zokogtam otthon. Túléltem anyukád mosolya mögött rejtőzködő állandó érzést, hogy nem kedvel engem, soha nem is fog, nagyon próbál, de nem tud. Túléltem ez irányú megvetésed és kemény bírálatod, hogy ez nincs is így és én nem értek semmit. Túléltem, hogy az exnejeddel közös képetek végig kint lógott a nappalijában. Nem tudja, nem tudhatja, hogy nem raboltam el a fiát attól az angyalarcú lánytól, akit imádott. Nem tudja, hogy én sose mondtam a fiának, hogy maradjon mellettem, hogy hagyja el a feleségét, sose telepedtem rá, és nem tudja, hogy még a válása napján is mondtam neki, hogy ne tegyen olyat, amit megbánhat, még mindig vissza tud fordulni, ha akar. Nem tudja milyen erős volt az érzés, ami kettőnket a fiával összekötött. Nem tudja, hogy egyszer a fia nagyon és mindennél jobban szeretett és saját szántából döntött mellettem. Azt se tudja, hogy soha senkit nem szerettem annyira, mint a fiát és azt se tudja, hogy milyen rémisztő érzés volt, hogy félek/féltem, hogy talán soha nem is fogok mást ennyire szeretni. Túléltem a kínzó érzést, amikor a jegygyűrűd a pénztárcádban hevert oly sokáig, pedig azt mondtad, ez most már a múlt. Túléltem, hogy mégis mindannyiszor a fejemhez vágtad, hogy én nem teszem túl magam a múltadon. Túléltem oly sokszor, amikor azt mondtad, hogy 2 óra múlva itthon vagy, de csak hajnal 4kor értél haza, sokszor minősíthetetlen állapotban, és nem tartottad fontosnak, hogy szólj nekem, hogy később jössz, mert a barátaiddal sörözöl. Túléltem, hogy a barátaimnak állandóan magyarázkodnom kellett miért is nem csatlakozol hozzánk, mert te annyira elfoglalt vagy. Túléltem, mikor egy esküvő után kis híján a Dunában landoltunk, mert nem hallgattál rám, hogy ne vezess ilyen állapotban, csak a könnyező riadalom a szememben bírt rá, hogy végre átadd a volánt és mégis másnap ugyanolyan szeretettel fordultam feléd. Túléltem, hogy a meglepetésből szervezett születésnapi bulimon, egy óra után távoztál. Túléltem, hogy a férfi, akit szerettem, közölte velem, hogy valószínűleg sose akar engem elvenni. Túléltem, hogy, amikor úgy döntöttünk babát vállalunk, és, amikor eljutottunk odáig, hogy dolgozzunk rajta, egyszerűen nem értél hozzám többé, pedig te kérdeztél rá, hogy belevágunk-e a baba-projektbe. Túléltem, mikor a szakításunk utáni nagybeszélgetésnél, ahol minden hibám elismertem előtted, te csak annyit közöltél; bár korábban mondtam volna és, hogy nem velem képzeled el már a jövőd. Túléltem pedig tudtam, hogy még mindig szeretsz és hiányzom, túléltem, hogy a fejedből beszéltél és nem a szívedből. Túléltem, hogy a férfi, akit imádtam minden hibája ellenére (pedig volt neki bőven), azok ellenére, hogy tudtam, hogy szeret, egyszerűen semmiben vett. És te legalább tudtad? Fel fogtad, én kis butám, hogy egyáltalán mit jelentettél nekem? Azt hiszem felfogtad, és bár azt gondoltam, hogy te leszel az a férfi, aki a legnagyobb szeretettel ezzel élni fog, mégis visszaéltél vele. Azt mondtad a régi énem hiányzott neked, csak az új éned az új énemmé gyötörte azt, bár végig abban reménykedtem, hogy az a régi éned még él valahol legbelül az újban és egyszer majd újra látni fogom.
Ezek, persze, csak a rossz emlékek, van egy csomó csodás és felejthetetlen is, amit a négy év alatt összegyűjtöttünk. Ezek fájtak, nagyon, de ezekről te nagyvonalúan sose vettél igazán tudomást…vagy csak nem mertél tudomást venni? A dühöd volt mindig a válasz erre. Hiszen a te olvasatodban sokszor ez az én hibám volt, hogy én ezt így éltem meg. Bennem meg sose egy pillanatra se szűnt meg az érzés, hogy szeretlek és akarlak minden jóval és rosszal együtt, mert tudtam és tudom most is, hogy mennyire csodás ember is vagy te belül, de azt is tudom, hogy vannak dolgok a lelked mélyén, amelyek még kibogozásra várnak, ezeket nem tudom megoldani helyetted és nem is akarok már segíteni neked megoldani. Örülök, hogy 8 hónap melletted töltött magány után, ahol a szívem az érintés és a szeretet híján megkeményedett, úgy döntöttem, elhagyom azt a férfit, akivel le akartam élni az életem, mert az Igazi, akivel le szeretném élni az életem, sose bánna velem így.
A szakítás részben felszabadít, de mindig fáj. Fájt mindkettőnknek. Nehezen bírtuk ki, hogy ne találkozzunk, ne beszélgessünk. Erős volt mindig is köztünk a kötődés. A szakítás utáni botlásaink is megvoltak, hisz a vonzalom mégse múlik el egyik percről a másikra. Amikor eljött a nap, hogy a szakítás után félévvel végre leültünk beszélni, mindössze annyi volt a célom, hogy elmondjam neked, hogy mire jutottam a külön töltött idő önértékelése után. Elismertem a hibáim, elmondtam, szerintem én mit rontottam el, hiú ábránd volt azt gondolni, hogyha csak gesztusként is, de te is elmondod mit és hol hibáztál, hogy mit bánsz, de te csak hallgattál és annyit tudtál mondani, hogy milyen kár, hogy ezt nem hamarabb mondtam. A szavak embere vagy, mégis hallgattál. Az egész beszélgetésből a végén, egy barátságos hangvételű érzéketlen tárgyalás lett. Érdekes ember vagy te, míg a munkában nem ismersz olyat, hogy veszett ügy és az utolsó leheleteddel is küzdesz és kutatsz megoldásért, addig az életedben állítólagosan fontos nőt milyen könnyen veszett üggyé tudod nyilvánítani mindenféle küzdelem nélkül.
Mi, akik régen mindent meg tudtunk és meg akartunk beszélni. Mi, akik vidáman nevetve éltük túl a néha elviselhetetlenül nehéz és szomorú dolgokat is. Mi már egyre kevésbé keressük a kicsinyes ürügyeket, ami összekötött minket, amivel úgy kapaszkodtunk egymásba a szakítás után is. Pedig tudom, hogy hiányzom Neked, de Te a fejeddel próbálsz szeretni, Te kis buta… pedig azt csak a szíveddel lehet. Majd egyszer talán erre is rájössz.
Te egyelőre csak uralni akarsz; uralni akarod az érzéseid, uralni akartad az én érzéseim is. Uralni akarod a körülötted lévő dolgokat és történéseket is. Minden szörnyed, amit egy szekrénybe zártál, egyszer majd kiszabadul, de ezekkel már majd egyedül kell megküzdened. Sokáig gondolkoztam rajtad… Sokáig gondolkoztam azon, hogy hol siklottunk félre… aztán rájöttem. Ironikus módon egy közös dolgon. Méghozzá azon, hogy mindketten egy valamit tartottunk a kapcsolatunkban szem előtt; mindkettőnknek a te érzéseid voltak a legfontosabbak. Elveszíteni valakit? Ezt csak akkor érzed, hogyha valakit önmagadnál is jobban szeretsz. Csak Te még engem is, akibe titkon barátként oly hosszú évekig szerelmes voltál, csak a kapcsolatunk első felében mertél ennyire szeretni. Ha rád nézek már nem egy okos, magabiztos férfit látok, csak egy önző, maga módján egoista, riadt kölyköt, aki inkább föld alá döngöli az érzéseit, hátha ezzel megóvja magát tőlük. Csak ezek a falak nem csak védenek, el is rekesztenek dolgoktól, csodás dolgoktól.
Örülök, hogy bátor voltam. Örülök, hogy nem ragadtam benne egy kapcsolatban, rettegve attól, hogy 31 évesen, hogy vajon egyedül maradok-e. Örülök, hogy veled ellentétben, én mertem vállalni az érzéseim. Örülök, hogy volt egy életem előtted, veled és most van egy teljes értékű életem utánad is. Örülök, hogyha boldog vagyok, akkor őszintén az vagyok. Örülök, hogy merek szomorú és dühös is lenni. Örülök, hogy merek és tudok is teljes értékű életet élni nélküled.
Örülök, hogy az életem része voltál, örökre az egyik legbecsesebb fejezete leszel, de jól döntöttem, hogy most már nem vagy az.
Most léptél ki az otthonomból. A bejárati ajtó rácsát kulcsra zárom. Látom a szemedben, hogy még mindig örülsz nekem, hogy magadhoz szorítanál, hogy milyen csinosnak látsz. Elköszönéskor kétszer is két puszit adsz… mintha éreznéd, hogy most már tényleg lezártam. Elfordítom a rácsban még egyszer a kulcsot, még mindig ott állsz és a rács másik oldaláról is mosolyogsz. Érzem, hogy nem fogsz teljesen eltűnni az életemből, nem is kell, hogy teljesen tűnj, de örülök, hogy most már nem várom, hogy jelentkezz. Elindulsz haza. Kezembe veszem a boros poharat, amiben még maradt két korty bor. Behunyom a szemem, felhörpintem az egyik kortyot, elképzelem még egyszer a kék szemeid, a mosolyod, a fülemben a hangodon visszhangzik a becenevem, ahogy csak te hívtál, érzem a fülem mögött, ahogy az ujjaid simogatnak, ahogy csak te tudtál megérinteni és, hogy én ilyenkor az ujjaimmal szorosan magamhoz húztam az arcod, hogy egy csókban forrjunk össze, érzem, ahogy lihegsz, mert inkább a levegőn spóroltál, csak minél közelebb lehess hozzám, csak el ne engedjelek. Még egyszer utoljára akarom, hogy fájjon, marjon, fojtogasson, kínozzon az érzés, hogy nem vagy itt, hogy már nem is leszel. Akarom, hogy fájjon… de már nem fáj. Kinyitom a szemem, megiszom az utolsó kortyot, szétnézek és elmosolyodok. Na, most van tényleg vége.
/ A borítókép csak illusztráció /
• A CV / portréfotózásról, itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
