A történetem 20 évesen kezdődött, és azt hiszem, onnan kezdtem igazán formálódni. Édesanyánk akkor halt meg. A húgom akkor 15, a nővérem pedig 23 éves volt. Éltem az egyetemisták szabad és lázadó életét, de ez sem tartott sokáig, onnan lett más minden.
Kimenekültem Angliába két évre. A húgom pedig Franciaországba. Röviden, a család szétrepült. Aztán egy karácsonyra mindannyian hazajöttünk, és megtalált bennünket a bíróság levele, hogy mi vagyunk a törvényes örökösök, így szegény Anyu adósságai is ránk szálltak. A nővérem akkor nagyon jól keresett és ismert ember volt. Mindhárman kaptunk egy - egy 60.000 Ft-os csekket. Nem is nyavalyogtunk, tudomásul vettük. Miután a húgom még tanult, a nővérem kifizette az ő részét is. Én részlet fizetést kértem, amit meg is kaptam havi 10.000 Ft -jával. Apu azt mondta, hogy szerinte az a biztos, ha odaadom a nővéremnek minden hónap elején a pénzt mert, hogy én úgy is külföldön vagyok, és ha épp hazajövök, akkor is csak a hétvégékre. Ő pedig jobban ráér, majd befizeti. Ok, semmi gond. Eltelt több mint 6 hónap, majd egy családi összejövetel alkalmával, jött egy megérzés, hogy beszéljek a nővéremmel, hogy szeretném elkérni a csekkeket. Azt mondta, hogy a következő héten odaadja, de nem kaptam tőle semmit, majd el is felejtkeztem róla. Hozzávetőlegesen rá egy hónapra, egy pénteki napon csengettek nálam. A rendőrség volt. Azt mondták, hogy 60.000 Ft -nyi bírósági úton elrendelt kifizetetlen tartozásom van, ráadásul a felszólító levelekre sem válaszoltam. Miután a csekkekkel nem tudtam bizonyítani, hogy be van fizetve, bevittek. Hívtam a nővéremet mielőtt szétszedték a telefonom, hogy gyorsan hozza be a csekkeket, mert nem akarok itt maradni, nem vagyok bűnöző. Nem értettem az egész helyzetet, hogy hogy nem került befizetésre a pénz? Vártunk körülbelül fél órát, de a nővérem nem jelentkezett. Hátrafogták a kezem, bilincset tettek rá, és bevittek a Gyorskocsi utcába előzetesbe. A mai napig mikor valaki a csuklómhoz ér, kellemetlen érzés önt el, mert eszembe jut az érzés mikor a kezem a hideg és kemény bilincsben volt, és én teljesen értetlenül és kétségbe esve álltam a számomra vad idegen helyzet előtt.
Bevittek az alagsorba, nagyon megalázó helyzet volt, még ujjlenyomatot is vettek. Mindenki nagyon közömbös volt velem, éreztem az emberek tekintetében az ítélkezést. Életem legborzasztóbb 2 napját töltöttem el egy cellába, ahol szó szerint nem volt semmi. Még a mellékhelység is a cellán kívül volt elhelyezve. Nem kaptam semmi információt, nem szólt hozzám senki, és leírhatatlan félelem lett úrrá rajtam. Idegességemben folyamatosan tekergettem az ujjammal a félhosszú hajam, és csak ültem a padon előre és hátra dülöngélve és próbáltam a gondolataimban máshol járni. Legszívesebben üvöltöttem volna mint a sakál, törtem zúztam volna, de nem volt erőm. A félelem felemésztett bennem mindent. Olyan erősen tekergettem a hajam, hogy csak vasárnap vettem észre, hogy egy csomó hajszálat kitéptem, és az ujjaim köré fonódtak. Mikor megláttam, mindennek vége szakadt. Elkezdtem zokogni, eddig tudtam erős maradni. Nem szégyelltem, nem érdekelt már semmi. Bíztam addig benne, hogy bármelyik percben megláthatom a nővérem arcát és a nyakába ugorhatok, hogy csak félreértés volt az egész. De már több mint két napja bent ültem és nem jött. Olyan szinten elbizonytalanodtam, hogy már arra sem emlékeztem tisztán, hogy odaadtam -e tényleg a csekkekre a pénzt. Mi van ha csak behallucináltam és ez a valóság? Vagy mi van ha ez most csak egy álom, és hamarosan felébredek? A kihullott hajam látványa ébresztett rá, hogy nem, ez a véres valóság! Nem mondták meg, hogy hány óra van, milyen nap, csak az ablakon beszűrődő fény láttán sejtettem, hogy már több mint két napja itt lehetek. Ismét reggeledett, és egyszer csak lépteket hallottam. Nem a megszokott kopogás volt ez, majd a lépteket beszédhang is követte, egyre hangosabban hallottam. Elkezdett kalapálni a szívem, az arcom verejtékezni kezdett, oda álltam a rácshoz és erősen megmarkoltam a hideg vasat. Éreztem, hogy tele vagyok gyűlölettel, fájdalommal és megnemértettséggel. Éreztem, hogy bárki is érkezik, ha ezt kiadom magamból, abból nem lesz köszönet. Tudtam, hogy csillapítanom kell magamban a feltörő erőt. Egyre erősebben fogtam a hideg vas rácsot, elkezdtem mély levegőt venni és lassan kifújni. Ahogy a jógán is tanultam, kiüríteni az elmém. Nagyon nehezen ment, éreztem, hogy nem tudom a feszültséget levezetni. A vas rács négyszögletes élei már a tenyerem húsába vájódtak, de én nem éreztem semmit. Annyi gyűlölet volt bennem, hogy szerettem volna szét tépni a rácsokat és csak menni, mindenen és mindenkin keresztül, menekülni. Egyszer csak felnéztem és ott állt velem szemben egy szikár férfi. Belenézett a szemembe, köszönt és azt mondta, hogy rabosítanak. Majdnem elájultam. Hirtelen elszállt belőlem minden gyűlölet. Erőtlenül rogytam össze a rácsok előtt, és már sírni sem tudtam. Homályos tekintettel bámultam csak magam elé mikor a két őr a kezemet hátrafogva, láncba verve elvitt egy fülkébe. Több mint 4 órát voltam ott, ahol csak ülni lehetett. Feladtam a küzdelmet, megtörtem. Legnagyobb meglepetésemre, az őr kedvesen megkérdezte, miért vagyok bent. Úristen gondoltam magamban, valaki szeretettel szólt hozzám? Nem hittem az érzésnek, és ismét zokogni kezdtem. Én, aki mindenki szemében az erős nő voltam, aki mindig mindenre tudja a választ, aki soha nem adja fel, aki soha sem sír. - Azt hiszem, elmaradt büntetés. Mondtam a könnyeimet törölve, majd nyitva hagyta az ajtót, elindult, és pár lépést követően félig hátrafordulva halkan azt mondta, nehogy idegeskedjek. Sokára jött vissza. Azt mondta van egy jó híre: szabad vagyok. Megkaptam a csekkeket! Hétfő reggeli dátummal volt befizetve az összes. Nem tudtam dühös lenni, nem tudtam haragudni, elfogyott minden erőm. Semmi mást nem akartam csak menni, menni innen nagyon messze. Szerettem volna mindent elfelejteni és kitörölni, de nem tudtam. A csekkeket meg kellett őriznem, így nem tudtam nem emlékezni erre a hétvégére.
Első utam az Apámhoz vezetett és közöltem vele: megszűntem a lánya lenni és a nővéremet soha többé nem akarom látni. Őt találtam elsőszámú bűnbaknak, hiszen az ő tanácsára kértem a nővérem segítségét. Tudom, hogy nem hibáztathatom őket, mert én is bűnös vagyok, de valahogy akkora törés keletkezett az életemben, hogy nem tudok még megbocsájtani. Senkinek sem kívánok ilyen testvért. Azóta sem tartom a nővéremmel a kapcsolatot. Apuval már kezdünk csiszolódni. Senkinek nem tudom azt az érzést leírni, amikor kiléptem a kapun, és visszakaptam a szabadságom. Mintha az égbolt kékebb, a színek élesebbek lettek volna, de a változást magamon nem rögtön éreztem. Vagyis én nem éreztem. A környezetem és a munkatársaim jelezték először felém, hogy valami nincs rendben, pedig azt hittem túl vagyok rajta. Ők annyit mondtak, más lett a szemem. Odaálltam a tükör elé, és először azt vettem észre, hogy már nem csillog úgy, ahogy régen. Fájdalom van benne, egy megtört ember néz vissza rám. Előtte sosem mondtam ki azt, amit gondolok, ha ezzel másnak fájdalmat okoztam volna. Elbújtam a viták elől. A történtek hatására ez gyökeresen megváltozott. Most már kimondom, ki kell, hogy mondjam, ha valamit másképp gondolok, vagy egyáltalán ha valamit elmondanék, mert minden ami történik velünk, vezet és tanít. Mindenért mi és csak is mi vagyunk a felelősek, még ha ezt nehezen vagy sosem látjuk be.
Mára már megtaláltam az egyensúlyt önmagamban. Ha fáj is a másik félnek, mindig őszintén elmondom, amit gondolok. Harcolok az igazamért, és már nem akarok megfelelni senkinek. Boldog párkapcsolatban élek, és a társam elfogadja a múltbéli sérülésemet, ahogy már én is, és érdekes módon kiegyensúlyozottabbá és erősebbé tett. Vannak terveim és meg is tudom már valósítani őket. Úgy érzem, már készen állok a világra, mert a világ is vár engem. Felelősségteljesebben élek, de még megbocsájtani nem tudtam.
( A boritókép, csak illusztráció )
• A CV / portréfotózásról bővebben itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
