• Fotós szakmai cikk •
Egy szép művészi aktfotó sorozat - úgy vélem - inkább pszichológia, mint sem felszerelés kérdése. Hogy mindezt demonstráljam, beszereztem az Olympus legolcsóbb belépő szintű MILC gépét a PEN E-PL7-et, illetve két apró Lume Cube lámpát, és elhívtam egy régi barátom a fotózásra.
- Számodra természetes dolog, hogy az emberek meztelenül állnak előtted?
Már az autópályán járhattunk, mikor a percek óta tartó csendet elcsukló hangon, ezzel a kérdéssel törte meg. Első pillanatban furcsa volt számomra ez a mondat, pont az ő szájából, aki profi fotósként szintén rendkívül sok aktot készít, de való igaz, erről a témáról alig beszéltünk az elmúlt 12 év alatt.
Éreztem, hogy részéről ez a kérdés most nem szakmai, ez valami más. Végiggondoltam, hogy hogyan is reagálok az ilyen szituációkra. Számomra már-már ijesztő az emberek őszintesége, ahogyan bizalmat szavaznak, és a ruhájukkal együtt leveszik a falaikat is.
– Abszolút nem természetes – kezdtem el a válaszom, majd, mint amikor megnyitják a csapot, csak úgy törtek fel belőlem az érzések, melyeket jó mélyen eltemetem.
Beszélgetésbe kezdtünk, kifejtettem a gondolataimat. Szerintem egy fotósnak óriási megtiszteltetés, amikor valaki kiválasztja őt, bizalmat szavaz neki. Hiszen, mi valójában a dolgok lelkét látjuk, és láttatjuk a testen keresztül, ezért ez egyáltalán nem természetes. Kiváltságos az az ember, aki előtt a másik nem csak a testét, hanem energiáját is megtudja mutatni. Óriási felelősség ez a fotósnak, hiszen nagyon intim a pillanat, amit meg kell örökítenie. A modell (én mindenkit annak hívok, aki a kamera elé áll) lelkében és testében is védtelen. Ezért meg kell teremteni számára a tökéletes hangulatot, hogy úgy érezze, rá tudja bízni önmagát egy idegenre, csak úgy bele tudja engedni magát abba a falak mögött rejlő, őszinte világba, ami az igazi önmaga. Veszélyes dolog ez, hiszen ebben a helyzetben a fotós felel mindkettőjük lelkiállapotáért.
Akár egy rossz reakció, egy rossz szóhasználat, vagyis bármi képes kimozdítani a modellt, és bármi lehet negatív hatással a lelkére. Ezért fontos, hogy mikor mutatjuk meg neki az első képet, mit mutatunk meg számára a fotóval.
Javarészt olyan emberek szeretnének aktfotót – a tapasztalataim alapján – akik bizonyosságot szeretnének kapni, hogy ők szépek. El szeretnék fogadni a testüket, vagy épp emléket szeretnének egy állapotukról. Ha tudjuk a kép célját, és megfelelő tapasztalattal rendelkezünk, akkor sem könnyű megérezni, hogy mi is lesz az a pillanat, amit megmutatunk elsőként.
Gondoljunk csak bele, eddig a pillanatig kapunk mi fotósok bizalmat. Ha tökéletesen rá tudtunk hangolódni az energiáira a modellnek, és ő előttünk megtudta élni a fotózás pillanatában a nőiességét vagy férfiasságát akkor, amikor megtekinti az elkészült képet, akkor tökéletesen azt a hatást fogja érezni, amit ő kisugárzott, az exponálás pillanatában. Általában ez óriási plusz töltetet ad neki abban a pillanatban, mivel az ember ritkán látja a testét kívülről, hiszen benne él. Minden egyes ilyen fotó előre viszi a modellt a tökéletes megnyílás irányába.
Számtalan ismert aktfotós – köztük a személyes kedvencem Helmut Newton – is hasonlóan gondolkodott, és ezért van annyi érzelem, szexualitás az első látásra egyszerűnek tűnő képeiben.
Visszatérve a kép megmutatásának pillanatára: Ha nem engedtük be a modell energiáit, akkor igazából csak egy általunk beállított testet fogunk neki mutatni, ami szinte semmi energiát és üzenetet nem közöl a néző irányába. Ilyenkor fordul elő az, hogy a modell önbizalmat veszít, nem a fotóst fogja hibáztatni hanem önmagát.
Innen is fel lehet építeni a fotózást, de jóval nehezebb. Mindenki számára mást jelent a tökéletes kép. Természetesen szeretnénk tökéletesnek látni a testet, de a jó aktok mindig személyes érzelmeket közvetítenek. Az emberek legtöbbször önmaguk miatt készítik, még akkor is, ha időnként könnyebb ráfogni egy küldetésre, mondjuk arra, hogy a kép a párjuk számára készül.
Az aktfotózás egy „lelki sztriptíz” – ezt Lénárt Évi mondta egyszer nekem – és lényegében egy terápia. Nem a kép az, amiért az ember aktfotózásra adja a fejét, hanem a kép által önmagában generált érzés, ami megváltoztatja az önmagához állását a modellnek, és ezáltal megváltoztatja az életét. Ezek olyan tények, amiket én magam sem hinnék el, ha nem tapasztalnám meg nap mint nap.
Sokan kérdezik, hogyan képesek a férfiak és a nők ellazulni egy fotós előtt? Nos ebben semmi különleges sincsen, bár az emberek nem ezt a választ keresik. A titok a szeretet! Ha szeretettel és alázattal fordulsz a másikhoz, még a legszorongóbb embert is meg tudod nyugtatni. Meg kell látnod a szépet benne, de ennél sokkal fontosabb, hogy elfogadd olyannak amilyen ő valójában.
Ha valakinek kell egy kis pálinka, hogy feloldódjon, hagyd. A jó zene nagyon fontos, mindenkinek van olyan dal a fejében, amihez egy őszinte szeretetteljes és intim pillanatot tud kötni. Hát szóljon az a zene. Elengedhetetlen, hogy a pózolás közben a modell megérintse a testét. Fontos, hogy elfogadással és szeretettel tegye ezt. Figyeljen oda, hogy milyen érzés önmaga érintése. Ilyenkor tud igazán őszinte és tiszta érzéseket közvetíteni. A fotós pedig a képein keresztül tökéletesen és változatlanul továbbadni. Ami nagyon fontos, hogy nem a modell van értünk, hanem mi fotósok őérte. Nincs alá- és fölérendeltségi viszony, mindkét fél tökéletesen egyenrangú, és minden egyes exponálás közös alkotás. Ekkor történhet meg az a csoda, hogy uniszexként van jelen a két ember, teljesen mindegy, hogy két nőről, két férfiról, vagy egy nőről és egy férfiról beszélünk. A léleknek nincs neme. Ennyi csak a titok.
Lepakoltunk a szobában, és éreztem, hogy még nem áll készen, pedig anno számtalanszor kértük fel modellnek egymást, például amikor gyakoroltunk egy-egy internetről ellesett fénybeállítást. Most is azért jött el, mert nagyon kíváncsivá tette a Lume Cube vakuról írt történetem, amelynek a végén kifejtettem, hogy szeretném kipróbálni egy vizes környezetben is, művészi aktokat fotózva. Még publikálás előtt megmutattam a cikket a csapatomnak, és ő azonnal jelentkezett, mert felkeltette az érdeklődését. Benyúltam a szék háttámláján lévő kabátom zsebébe, és elővettem egy Olympus PEN E -PL7 -es MILC fényképezőgépet, amin egy 7artisan 25mm F:1.8 -as manuális rekesz- és fókuszállítású objektív volt. Kiraktam az asztalra a két apró Lume Cube kocka mellé, amik a stúdiófényt hivatottak helyettesíteni.
– Ezzel fogunk ma fotózni! – mondtam neki óriási mosollyal az arcomon, ám az ő arcán inkább a döbbenet és az értetlenség volt látható.
- Egy kijelzőn keresztül szeretnéd gyenge fényviszonyokban látni a témát, méghozzá úgy, hogy se segédfény, se autófókusz?
- Igen, de bízz bennem kérlek! – próbáltam nyugtatni. Tudom, hogy a fotósoknál ez kiveri a biztosítékot, de erre azért nála nem számítottam, hiszen tudja, hogy kísérletező típus vagyok.
Beszélgetésünk során kiderült, hogy 1 hete szakított a vőlegényével, mert az félrelépett egy nála 10 évvel fiatalabb lánnyal. Önmagában keresi azóta a hibát, és úgy gondolja, hogy nem szép a teste, hogy vele valami óriási probléma van. Fél attól, hogy mit fog látni a képeken. Bízik benne, hogy a szebbik oldalát fogom megmutatni, de ő nagyon kritikus, és tudja, hogy minden alkalommal, mikor megnéz majd egy fotót, csak a hibákat fogja először megnézni.
Nem fogja tudni egyben látni mind azt, amit én. Elhatároztam, hogy nem retusálok, a nyers képeket fogom átadni, és megpróbálok mindent tökéletesen beállítani a fényképezőgépen. Azt mutatjuk meg, ami a valóság, ami a kis gépből kijön és kihozható. Kicsit elbizonytalanítottam ezzel a mondatommal, mert a retus sok mindenben segít, de ő is tudta, hogy nem hazudhat magának. Ez most egy terápia. Bizonyosságot kell szerezni, hogy hol a hiba, meg kell vele békélni. Ha van, el kell fogadni és szeretni kell.
A szobának elég nagy zuhanyzója volt, két állványt hoztam, amire felhelyeztem a két Lume Cube vakut. Az egyikre befőttes gumival egy piros fényű plexit helyeztem, a másikra kéket. Majd helyet cseréltünk, ő bement, levetkőzött, addig én kint vártam. Alapszabály, hogy sosem nézzük végig a modell vetkőzését, meghagyjuk neki az intimitást. Mikor szólt, hogy bemehetek, már javában zuhanyzott.
Talán így volt a legjobb számára, hogy már egy kész helyzetbe érkeztem, és csak a két fény világított, nem pedig anyaszült meztelenül fogad és utána vágunk bele. Elkezdtem aggódni, hogy vajon a 25 mm-es manuális fókuszú lencsémmel tényleg képes leszek szép és viszonylag éles képet visszaadni. Előtört bennem a bizonyítási vágy, hiszen régen nem voltak digitális gépek, mindent manuálisan állítottak be, a kijelzőm tökéletesen visszaadja, amit a gyenge fényviszonyok mellett látok, hát csak sikerülnie kell.
Az első próbálkozások nem igazán lettek élesek, a megfelelő záridőt kerestem. 1/60 f:1.8 és ISO 500 mellett már szép képeket tudtam készíteni. Természetesen, miközben a modell mozgásban volt, nem minden exponálás lett tökéletes, de mikor megmutattam neki az első képet, ami nem várt reakciót váltott ki belőle. Zokogni kezdett, leguggolt és éreztem, hogy most itt egy picit várnunk kell.
Hazafelé már a világ egyik legboldogabb nője ült mellettem az autóban. Azt hiszem, ennek a hatásnak az elérése sosem a felszerelésen múlik, sokkal inkább a fotós empátiáján, vagyis azon, hogy mennyire fogékony a modell érzelmeire. Történetünk szereplője is többet kapott mint néhány fotó, visszakapta a nőiességét, az önbizalmát, és tudta ismét szeretni önmagát.
Bánhalmi Norbert
• A CV / portréfotózásról, itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
