Március 10. volt, egy átlagos délután. Az ablakomon kinézve láttam, hogy csepereg az eső, közben a chat-en egy új üzenet érkezett. Egy focistától, aki mindig is tetszett nekem. Szerettem a focit, hiszen lányként én is fociztam, és eközben nagyon sok fiú barátot is szereztem. Beszélgettünk órákon keresztül, majd a találkozásra is sor került. Kiderült, hogy nagyon különbözőek vagyunk. Én a világ felé nyitó személyiség vagyok, sok baráttal, aki megy a céljai után és a jövőjét tervezi, míg neki csak a hobbija, a munkája és a családja létezett. De elfogadtam Őt így, ahogy volt. Másnap napsütéses idő volt, a Duna-parton sétáltunk, és azt hittem, lesz valami köztünk, de Ő közölte, hogy csak barátságra vágyik extrákkal... Féltem ettől, hiszen én kedveltem, de nem mertem elmondani neki. Belementem a játékba, fél évig bírtam, és beleszerettem. El kellett mondanom, ott, ahol legelőször találkoztunk: vagy Én és kapcsolat, vagy semmi! Kért egy hetet, hogy el tudja dönteni, mi legyen. Találkozni akart azzal az indokkal, hogy fáj a szíve... Átjött, ott feküdt az ágyamon, én pedig teát vittem neki. Meg akart csókolni, de nem engedtem neki, mert azt akartam, hogy az a csók őszinte legyen. Hazaküldtem. Nem válaszoltam egy üzenetére sem. Letelt az egy hét, és ugyanott, a Duna-parton, a megszokott padnál találkoztunk. Közölte velem, hogy nem szerelmes, de adni szeretne egy esélyt! Én voltam a világ legboldogabb embere. A hasamban pillangók repdestek, a lábaim remegtek, és örömkönnyek folytak az arcomon. A fél év "csak szex" befejezéséből négy év kapcsolat lett.
De az átszellemült mosoly és pillangó repkedés a hasunkban nem tartott sokáig. Féltékeny típus volt, ez kiderült az első fél évben. De mit tehettem volna másképp, hiszen SZERELMES voltam, csak Ő létezett számomra. Feladtam mindent, még a barátaimat is eldobtam érte. Fájt a cselekedetem, de akkor nem gondolkodtam tiszta fejjel. Csak a rózsaszín ködben éltem. Teltek az évek. Együtt mindent átéltünk, jót-rosszat, családtag elvesztését, utazásokat, de a féltékenységével sokszor bántott meg. Nem adtam rá okot, hiszen vele laktam, őt öleltem, csókoltam, és azt szerettem volna, hogy Ő legyen majd a gyermekem édesapja! De ez sem volt elég bizonyíték. Kiderült, hogy az exei megcsalták, és így már össze állt a kép. Úgy gondolta, ha magához láncol, nem fogja többé ilyen csalódás érni.
Úgy éreztem magam, mint egy "kismadár a kalitkájában, akinek vannak szárnyai de sosem használhatja". Három éve voltunk együtt már, és folyamatosan gondolkodtam, újra és újra feltettem a kérdést magamban, hogy boldog vagyok-e? Előrébb jutok mellette? Mikor fogom a saját céljaimat megvalósítani, ha a boltig se tudok úgy lemenni, hogy ne írna üzenetet, hogy kivel vagyok? Sokat veszekedtünk, de mindig meg tudtuk beszélni, ám változtatni egyikünk sem tudott. Nem láttam az alagút végén a fényt. Elképzeltem, milyen lenne nélküle. Nem ment, hiszen a féltékenysége ellenére a világ legjobb, legfigyelmesebb férfija volt. 8 hónapig vártam, hátha sikerül túljutnunk ezen, de nem sikerült.
Ki kellett mondanom, hogy vége, zokogva, és a szívem tört össze közben, még a világot is gyűlöltem. Miért kellett így lenni-e? De ennyi volt, vége a tündérmesének. 4 év Veled, köszönöm! Sosem felejtelek el!
De itt nincs még vége a történetemnek. Bár két éve vége a kapcsolatunknak, a mai napig beszélgetünk. Találkoztunk, újra öleltük egymást, szeretkeztünk, mint annak idején, de másnap már a féltékenység zöld szemű szörnye újra visszatért közénk. Nem voltunk együtt, de Ő szerelmes volt még mindig belém. Haragudtam Rá, és megpróbáltam továbblépni. Újra voltak céljaim, és a barátaimat is újra visszaszereztem. Sosem dobom el többé egy férfi miatt sem őket! Két év után elkezdtem újra randizni, de csak Őt kerestem minden srácban. Miért? Miért nem tudok még mindig továbblépni? Hiszen tudom, ha újra belemennék a sokadik próbálkozásba, akkor is ugyanaz lenne a vége. Mint amikor egy könyvet újra és újra elolvasol, de tudod, hogy mi lesz a vége.
Szeretem és gyűlölöm, amiért képtelen megérteni, hogy megfojt a bizalmatlanságával, és ez mérgezte meg a kapcsolatunkat. Sokszor sétálok a Duna parton, ott a padunk a sok emlékkel, ahonnan nézem a hömpölygő folyamot. Sokmindent visz magával a víz, valamit mindig belőlem is. De miért sodor Ő mindig el? Valahányszor újra feltűnik, egyre mélyebbre húz le az érzelmek örvényében. Minden erőmre szükségem van, hogy ki tudjak úszni a túlsó partra. Hogy ki viszi át a szerelmet? Senki. Ott kell majd egy újat találnom, és ha elég erős karok tartanak majd, amelyek közt szabadon lélegzem, tudom, nem fogok többé visszanézni.
( A boritókép, csak illusztráció )
