A kislányokat miért nem tanítják meg arra, hogy mennyire értékesek? Több, mint 30 évembe került, mire elkeztem merni önmagam lenni. Én az apámtól mindig tartottam. A félelem bevésődött kis szívembe még réges régen, amikor kicsi lány voltam. Sose szerette anyámat, csak azért tért vissza folyton hozzá, mert használni akarta. Másra nem emlékszem csak a félelemre, a mellettem lévő ágyról hallatszódó furcsa, egy gyerek számára teljesen érthetetlen hangokra és arra, hogy sosem voltam elég jó neki. Nem fiúnak születtem, ennyi bűnöm volt. A magam módján igyekeztem neki megfelelni, igazán nagyon igyekeztem. Megtanultam rendesen fiúk módjára kezet fogni, fejest ugrani alig három évesen a leges legmélyebb vízbe és persze hallgatni, amikor rémísztően feszült volt. Sosem ismertem igazán mégis mindig hiányzott. Éjszakákat töltöttem a bejárati ajtóban, hogy le ne maradjak, ha talán jönne. Nem jött, legtöbbször nem jött. Bármennyire igyekeztem nem tudtam elég jó „fia” lenni, én a babákat szerettem.
Már hat éve, hogy nem beszéltem vele. És most itt állok London kellős közepén egy edzőterem lépcsőfordulójában kezemben a mobilommal. A könnyeimmel küszködöm, a gyomrom remeg... a száma beütve... már csak tárcsáznom kellene. Hat éve nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Szeretem az apámat. Nem tudom miért, de szeretem. Nem érdemelte ki a szeretetemet, de nem tudok mást tenni, mint szeretni. Az én szívemmel csak szeretni lehet. Nem haragudtam rá igazából sohasem, pedig hányszor, de hányszor mart a lelkembe.
Ma posztolt egy képet, pedig sohasem szokott. Nagy horgász. Most az ő nagy büszkeségét tette közzé. Kifogott egy majdnem 40 kilós halat. Ez volt az álma... megannyiszor emlegette a Tisza tóban élő hatalmas harcsákat. Nem hittem, hogy sikerül neki. De mégis sikerült... a halak nem különösebben érdekelnek. Azonban megdöbbentem saját magamon. Amint a fényképre pilantottam elsírtam magam. Az évekig elfojtott szeretet most egyszerre feltört és nem hagy nyugton. Ha most nem hívom fel, akkor soha. A felesége fogja felvenni a telefont, ez biztos. Valószínűleg ugyanazt a forgatókönyvet élik... Apa a fotelban ül, sört bont, tévét néz... A felesége pedig szolgálja... apa nem állna fel a söre mellől azért, hogy válaszoljon a telefonra.
Kicsöng.... Bárcsak ne venné fel... Mit fogok mondani?... Mit lehet hat év után mondani?... És...
Igen, tessék! – a feleség az, ugyanolyan lélek nélküli hangon szól most is mint, ahogy mindig is.
Csókolom. Apa otthon van? – Nem mutatkozom be, felesleges... gondolom rajtam kívül egy nő sem szólítja az apámat apának... Nem is válaszol nekem, csak hívja apámat.
A pár másodperc, amíg a telefonhoz ér óráknak tűnik. A könnyeimmel küszködöm...
Szia Kislányom... – a hangjában meglepődést érzek. Mást nem, csupán meglepődést...
Szia Apa! Gratulálok! Láttam, hogy kifogtad a Böhönyei Tohonyát... – micsoda hülye kezdet...
Igen, kifogtam. – mondja büszkén...
Ezután már minden homályos... csak hallgatom, ahogyan beszél... nem fontos, hogy mit... csak beszél... én is beszélek... boldogan... örül nekem...
Apa, most mennem kell.
Persze kislányom, menj csak.
Apa!..... Szeretlek! – Sírok. Soha életemben nem mondtam ki neki ezt a szót. Most egy másodpercre elhallgat... Talán túl sok ez neki ennyi év után...
Én is szeretlek, kislányom. – Ő is most mondta ki először... – Majd hívj még! – és leteszi a telefont...
Könnyes szemmel, boldogan lépek az edzőterembe. Nem érdekel, hogy mit gondolnak a többiek. Minden porcikám remeg a meghatottságtól és az izgalomtól. Mostmár van apám.
/ A címlapkép, csak illusztráció /
• A CV / portréfotózásról, itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
