Vasárnap reggel, másnap. Támasztom a mosdót és vakarom le az arcomról a tegnapi buliban elmosódott sminket. Fáradt voltam kívül-belül, nem volt kedvem lemosni, csak bevackoltam magam a hideg párnák közé, mikor hazaértem. Hideg volt az ágy, pedig tudtam, hogy egy perc alatt lángba borult volna, ha nem egyedül jövök haza, hanem Vele. De nem tettem, és akármilyen vacakul és egyedül is vagyok most, boldog vagyok. Büszkén nézek a tükörbe, és visszavackolom magam az ágyba. Rád gondolok.
Ott voltál tegnap te is a buliban, látványosan vörösre volt lakkozva a körmöd és rúzsozva a szád. A gyerekre gondolom az anyukád vigyázott nálatok. Erőltetetten csevegtél, kicsit feszültnek tűntél, Ő pedig hordta neked az újabb italokat, amikor kiürült a poharad. Nem sűrűn mozdultál ki eddig, minden gondolatod a gyerek körül forgott, legalábbis azt hiszem. Talán mindegy is. Néztelek és azon gondolkodtam, vajon ki vagy te igazán. Öt év lehet köztünk maximum, de több, mint tíznek tűnik. Fáradt az arcod, azt hiszem, sosem voltak igazán szép vonásaid vagy kedves arcod, valahogy semmi lágyság és kedvesség nincs benned, csak görcsös akarat. De az ízlésed mindenesetre jó. Nem csak ruhák terén persze, hiszen, az Ő felesége vagy. Az esküvőtök napján viszont szép voltál, legalábbis a fényképeken. Ragyogva hirdette minden mozdulatod, hogy győztél, most már a tiéd. Én akkor még nem ismertelek titeket, csak hallottam a közös barátoktól, hogy senki nem jósolt boldog jövőt ennek a házasságnak, sokat veszekedtetek, szakítottatok is, valahogy nem illettetek össze, de akartátok a házasságot - talán a szülők nyomása miatt vagy mert babát akartatok. Mindegy is. Most azok a pillanatok jutnak eszembe, amikor megismertem a férjed, a büszke mosolya és öröme, hogy apa lett. Vele örültem, számomra akkor boldog pár voltatok, én pedig épp egy érzelmi hullámvölgyben voltam. Telt, múlt az idő és a cukormáz olvadni kezdett.
Ő egyre boldogtalanabb, feszültebb volt, a munkában is, nagyon sok teher volt rajta. Mindig magas elvárásaid voltak és ő nagyon igyekezett. Jó apa akart lenni, mindent megadni, de valahogy ő kiszorult a képletből, minden a kicsiről szólt éjjel-nappal, ő háttérbe szorult, mint férfi és te sem igényeltél figyelmet, mint nő. (Ő egyre többet menekült az edzőterembe, sportolni, a barátokkal sörözni.) Persze ezt nem tőled tudom, talán te mást mesélnél - ha szóba állnál velem, de sosem tetted, az első perctől fogva szúrós szemmel néztél, hiába próbáltam nyitni feléd.
Hogy gabalyodtunk mégis egymásba a férjeddel? Azt hiszem, úgy, hogy egyszerre omlottak le a falaink, amivel magunkat védtük, de már nagyon vágytunk arra, hogy végre valaki rólunk is gondoskodjon. Ebben volt szerepe az alkoholnak, a félhomálynak, a hangos zenének, a gangnak, ahol kettesben maradtunk. Megszűnt az idő, csak a szívverését éreztem a tenyerem alatt, a feszes izmait és egyikünk se akarta, hogy a csók véget érjen. Miért csak most találkoztunk?! Menekültünk. Nem csábítottam el, nem öltöztem vagy sminkeltem kihívóan, mégis mint a mágnes vonzottam magamhoz.
Nem akartam szerető lenni, voltam már minden oldalán a háromszögnek, megcsalva, hűtlen és másik nő is - és azt is én fejeztem be. Sosem a másét akartam elvenni. A férjeddel nagyon sokáig tartottuk magunkat, hiába vágytunk a másikra, igyekeztünk nem beszélni, nem találkozni, de fuldoklottunk és minden csókban levegőt adtunk egymásnak, és szabadságot. Hányszor csalt meg velem, hol és hogyan? Nem számít. Az egyik alkalommal már csak ültünk egymással szemben az ágyon. Elmondta, hogy nem hisz az örök szerelemben, nem boldog, de tudja, hogy kötelessége megadni neked és a gyereknek mindent. Sokat beszélgettünk. Elbúcsúztam tőle, azt mondtam, hogy kerül, amibe kerül, de hozza rendbe a kapcsolatotokat, mert nem élhettek így le egy életet, látszat cukormáz magányban. Elengedtem, mert szerettem.
Évek teltek el. A gyerek már nem kicsi, sőt, ugyanolyan akarat van benne, mint benned. Mindent megkap. Ő egyre inkább árnyéka annak, aki lehetne vagy aki mellettem lett volna, ha... Persze ez sosem fog kiderülni. Nincs "ha". Ti vagytok, egymás mellett, de nem együtt. Honnan tudom? Onnan, hogy amikor tegnap te elmélyülten beszélgettél azokkal a barátnőkkel, akiknek legalább olyan magasan van az orra, mint neked, az ő pillantása megint találkozott az enyémmel.
A mosdó felé ment, én megittam a pultnál a koktélom és utána mentem, kerülve a tömegen át. Kimentünk levegőzni, kabát nélkül a hidegbe. Csak álltunk és néztük egymást, aztán megfogtuk egymás kezét. Mintha egyetlen év sem telt volna el, ott voltunk egymásban végig. Vacogni kezdtem a minuszok miatt, de valami más remegett bennem, pokolian hiányzott. Magához ölelt, és mint egy hóember olvadni kezdtem. De ez a csók már fájt, tudtam, hogy már nem tudtunk egymásnak erőt adni, külön-külön is elakadtunk az utunkon, együtt pedig nem mehettünk. Haragudtam rád, vagy rá, magamra. Miért ilyen nehéz jól szeretni? Miért kell elengedni? Miért nem érted, hogy őt sosem birtokolhatod és nem is volt a tiéd soha? Meddig játszotok még a színpadon és hazudtok magatoknak? Mitől féltek ennyire?
Hazajöttem, ő pedig hazavitt téged, mert persze már türelmetlenül hívtad, untad a társaságot.
Vasárnap reggel van. A nap, amikor azzal bújnál össze a kanapén egy pléd alatt, aki a legfontosabb neked a világon. Mi Vele elmennénk sétálni vagy futni, majd együtt fürdenénk, főznénk, és lehet, hogy kihűlne, mire oda jutnánk, hogy megegyük... Este pedig biztos, hogy nem a céges email-eket olvasgatnám. Ti vajon mit csináltok? A kötelező vasárnap esti szex, havonta egyszer, jó esetben. Szerencsés vagy? Amikor ránézel, tudatában vagy, hogy valaki más bármit megadna érte?
Hogy mellettem sokkal inkább volt férfi, mint melletted valaha? Vagy mégsem? Hiszen nem mellettem van... Most mégis rajtad gondolkodom.
Harcolj! Magatokért, a házasságotokért, de fegyver nélkül, mert az elengedésben, lágyságban, odafigyelésben, egy játékos mosolyban van az igazi erő. Szeresd Őt, vagy engedd el, de soha ne félelemből élj, mert akkor nem élsz igazán. Tessék, ennyi a titkom. Én már levettem a kesztyűt - te még kivel harcolsz?
Tudom, hogy félsz tőlem, tartasz attól, hogy fiatal(abb) vagyok, szép, szenvedélyes és imádok Nő lenni - félsz attól, hogy sosem mersz az lenni, aki én vagyok. Feladni mindent a semmiért, egészen - egyetlen csókban is.
Én pedig talán csak attól félek, hogy egy napon azzá válok valaki más oldalán, aki te vagy.
( A boritókép, csak illusztráció )
• A CV / portréfotózásról bővebben itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
