Csütörtök volt, április 18-a. A mai napig nem tudom, honnan merítettem az erőt, de felálltam, és új életet kezdtem. Egyedül, önmagammal. Nem néztem azóta vissza, boldog vagyok.
Gondolatok ezrei sorakoztak már napok óta az agyamban. Igazából már évek, és hónapok óta, de csak tavasszal erősödtek fel bennem ezek a gondolatok annyira, hogy tettek kövessék. Rengeteget gondolkodtam, próbáltam magunkat külső emberek szemével nézni, de ugyanakkor benne éltem. Nem szerelem volt. Láttam rajta, hogy nem boldog. Én sem voltam boldog. Eltávolodtunk, nem adtuk meg a kellő figyelmet a másiknak.
Leültem - csendben, egyedül. Elővettem a gondolataimat. Mérleget és jövőképet készítettem. Levetítettem magamban az elmúlt, együtt töltött 12 évünket. Mindent. Örömet, boldogságot, veszekedéseket, béküléseket, fájdalmat. Először azt képzeltem el, hogy mi vár ránk, ha együtt maradunk. Minden héten vagy hónapban megfogadjuk a másiknak, hogy megváltozunk, és erőlködünk, megfeszítjük magunkat és elveszünk – persze nem változik semmi, hiszen nem változtatni kell, hanem elfogadni. Nem tudtam Őt elfogadni. Ő sem tudott engem elfogadni, sem a munkámat, sem a családomat - nem ilyen életre vágytam.
Aztán azt képzeltem el, hogy nincs Ő. Egyedül vagyok, de szabad, és a saját akaratom szerint élek. Nem korlátoz senki, nem kell megfelelnem senkinek, csak önmagamnak. Ekkor jött a felismerés, hogy csak akkor tudunk mindketten újra boldogok lenni, ha elengedjük egymást. Azon a csütörtökön egy másik, immár erős nő nézett velem szembe, aki az előző napi veszekedés után átértékelte az életét, és mert változtatni rajta. Mondhatom, hogy akkor ébredtem öntudatomra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettem a volt férjemet. Szerettem és megszoktam. De nem tudnék vele egy életet leélni, megszokásból nem lehet egy életet leélni.
Úgy indultam el munkába, hogy az utazótáskámat két napra elegendő ruhával megtöltöttem, elhoztam a legfontosabb dolgaimat, és közöltem a férjemmel, hogy otthon alszom.
Másnap péntek volt, erőt vettem magamon, és munka után hazamentem, leültünk az asztalhoz, és közöltem vele, hogy el szeretnék válni tőle. Meglepődött, de nem tiltakozott. Elfogadta a döntésemet, az érveimet, amiket felsorakoztattam neki, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a döntést. Azóta eltelt nyolc hónap. Nem bántam meg a döntésemet, erősnek kell lennünk, kiállni önmagunkért, és rátérni az utunkra, mert csak így élhetünk teljes életet.
Sablonos, boldog gyermekkorom volt. Nyúlánk barna kislány voltam, barna szemekkel, kevés önbizalommal. Kamaszodtam, felnőttem, szerelmek jöttek mentek, de nem épített egyik sem. Nem láttam magam szépnek, sőt, inkább mindig csak csúnyának, és az ellenkezőjéről nem kaptam visszajelzést. Az első komoly barátom eljegyzett, férjhez mentem hozzá, 12 éven keresztül alkalmazkodtam egy olyan férfihez, aki nem látja bennem a Nőt, de én elhittem, el akartam hinni, hogy látja.
Az, hogy egy másik nő nézett vissza rám, hogy ok nélkül volt-e, nem tudom. Évekig küzdöttem önmagam elfogadásával, a férjem elfogadásával, kettőnk elfogadásával. Nem voltam boldog. Nyúzott voltam, rengeteg kudarcot éltem át - mint nő és mint feleség. Kudarcot vallottam, nem lettem anya. Mindezek mellett napról napra rombolták az önbizalmamat. Tudtam, hogy valaminek történnie kell, meg kell érnem a változásra. Két fiatal ember élete nem mehet tönkre egy rossz házasság miatt. Akkor nézett rám egy másik NŐ a tükörből, amikor a saját öntudatomra ébredtem. Amikor eldöntöttem, hogy válni akarok. Amikor elfogadtam magam olyannak, amilyennek teremtettek, és elkezdtem befelé figyelni - önmagamra. Amikor már nem számított az elnyomás, a fájdalom. Amikor megtanultam boldogan élni a nehézségek ellenére - amikor végre el mertem hinni, hogy szép vagyok.
• A CV / portréfotózásról bővebben itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
