• Beszámoló cikk •
Már régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy szeretnék egy művészies akt fotósorozatot csináltatni magamról. Hogy miért is? Ezt nem nagyon tudtam akkor magamnak megválaszolni, egyszerűen csak egy érzés volt bennem. Egyik este pörgettem a Facebookot, ahol szembe jött velem Norbi felhívása egy művészi akt fotózásra, amit követően, a modell megírhatja a gondolatait, s felkerül egy cikk formájában a weboldalára. Gondoltam magamban, hogy igen, ez kell nekem, itt a lehetőség! Gyorsan meg is mutattam a páromnak, aki csak ennyit válaszolt: szerintem még korai. Majd akkor csináltasd meg, ha elégedett vagy a testeddel.
Mondanom sem kell, nem erre a válaszra számítottam. Csalódott és dühös is voltam egyszerre. Igaz nagyon szerencsés vagyok, mert a párom szereti ahogyan kinézek, sokszor mondja is, de valahogy neki nem hittem el. Hogyan lehetek a szemében szexi, amikor mostanában elhagytam magam, nem edzek annyit és arra sem figyelek, hogy mit eszem. Rájöttem, hogy azért szeretnék csináltatni egy fotósorozatot, hogy kívülről lássam magam. Meztelenül. Látni szeretném azt a határtalan Nőt aki ott belül valahol elrejtve én vagyok.
Jelentkeztem a felhívásra. Ha másért nem is, gondoltam, legalább azért megéri, mert ha nagyon kétségbe ejtő lesz a látvány, jobban odafigyelek majd magamra. Rendszeresen edzettem, figyeltem rá, hogy mit eszem, és közben izgatottan vártam a fotózást.
Aztán eljött az a bizonyos reggel, belenéztem a tükörbe, és teljesen összetörtem, hogy milyen rémesen nézek ki. Hezitálni kezdtem, hogy menjek vagy maradjak. Akarom én ezt egyáltalán? Aztán azon kaptam pár pillanat múlva magam, hogy valami felülírta a gondolataimat, bepakoltam mindent és nekivágtam az ismeretlennek. Egyszerre volt bennem izgatottság és félelem is, mert fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Út közben gondolatok hada rohant át a fejemben, rájöttem, hogy nem Norbiban nem bízok, hanem magamban. Amit addig szilárdan hittem, hogy én márpedig le fogok vetkőzni és meztelenül állok a kamera elé, azt mire odaértem teljesen elvetettem. Ezt sejtettem, hogy így lesz, mert mikor egyeztettünk telefonon Norbival elmondta, hogy sokszor eltér a modell az eredeti tervtől s lényegében mindegy, hogy milyen ruhában, vagy anélkül áll a kamera elé, mert mindenki egy érzést keres, amit a képen keresztül közvetít és egy hatást szeretne kiváltani a nézőből. Valahogy az volt a lényeg, hogy mindegy mi van, vagy mi nincs rajtam, a pillanatnyi gondolataim és az érzéseim fognak a képen visszatükröződni. De hogyan is állhatok így a kamera elé, biztosan nem fogok tetszeni magamnak és hatalmas butaságok jártak a fejemben...
Aztán megérkeztem. Norbi nagyon kedvesen fogadott és leültünk beszélgetni. Valahogy érezte, hogy mi zajlik le bennem, pedig nem volt az arcomra írva, arra nagyon ügyeltem. Megkérdezte, hogy vagyok... hát erre nem igen tudtam mit válaszolni. Izgultam, izgatott voltam, s megfogalmazhatatlan volt számomra, hogy mitől féltem, de nagyon féltem. Azt hiszem így éreztem magam. A beszélgetés alatt elkezdtem feloldódni. Olyan különleges érzés volt, mintha nem is egy idegen emberrel beszélgetnék, nem is egy férfival, hanem egy egyenrangú féllel. Nem volt férfi / női energia, egyszerűen csak két lélek beszélgetet. A legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy egy bő félórás beszélgetésből leszűrte, hogy igazából én ezt miért csinálom. Számára fontos volt, hogy tudja, hogy miért is szeretnék egy vadidegen ember előtt levetkőzni, hogy mi az az érzés, amit szeretnék, hogy ő művészi formába öltve, visszaadjon a számomra.
Mintha egy pszichiáternél ültem volna, egyszerre meg lett a valódi ok, amiről az elején írtam, hogy egy megmagyarázhatatlan érzés volt. Ez pedig lényegében az, hogy a párkapcsolatom szintet léphessen. Több, mint négy éve vagyunk együtt, több hullámvölgyet megjárt a kapcsolatunk, amiből közösen, sok munkával kilábaltunk és az elmúlt évünk tökéletesre sikeredett. Kimondhatom, hogy megérte a sok munka, fáradozás. És most készen állok egy újabb szintre lépni, készen állok előhozni azt a Nőt, akit lehet nem is ismerek, csak tudom, hogy ott van belül és akarom Őt látni, érezni és láttatni.
Amikor Norbi ezt kimondta, én teljesen kizökkentem az addigi gondolataimból és elhatároztam, hogy ezeknek a képeknek márpedig igazán őszintén szexisre kell sikeredniük. Persze hamar rájöttem, hogy más valamit elhatározni és más véghez vinni. Kezdetnek felvettem azt a bodyt, amit nagyon imádok, na meg egy magassarkút. Így teljesen nőiesnek éreztem magam, ezt a szettet rengetegszer láttam magamon a tükör előtt próbálva. Talán az egyetlen olyan, amit bármikor felveszek, visszaadja az önbizalmam. Az elején csak tébláboltam: milyen pózt vegyek fel, mit csináljak. Norbi csak figyelt és hagyta, hogy önmagamra találjak. Tudta, hogy nekem ez egy teljesen új terep, aztán egyszer csak azt mondta, most ne mozdulj, ez gyönyörű. Fogalmam sem volt, hogy épp mit csinálok, de szót fogadtam neki. Azt monda, mutat nekem egy képet. Ha nem tetszik, " mehetünk haza... " Talán a félelmem itt ért a tetőpontjára, kíváncsi voltam a képre meg nem is. Jól éreztem magam, biztonságban és szívem szerint nem is szerettem volna megtörni ezt az állapotot azzal, hogy netán nem tetszik amit látok. De mire ezt végig gondoltam, már ott volt a szemem előtt egy magabiztos, ízig-vérig Nő. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálta, annyira hihetetlen volt, hogy ez én vagyok. Nagyon - nagyon tetszet, és éreztem, hogy abban a pillanatban ott megváltozik bennem valami. Elkezdtem hinni, elkezdtem szeretni azt a Nőt akit látok. Még ismeretlennek tűnt, de olyan érzés fogott el, hogy van közünk egymáshoz, és meg akartam őt ismerni.
Már nem akartam a bodyban maradni, éreztem, hogy ez az a szabadság amit legbelül keresek. Aztán jöhetett a többi fehérnemű, s csak törtek elő belőlem a szexisebbnél szexisebb pózok. Norbi folyamatosan segített a beállításokba, kicsit javított mindig, de alapjába véve nagyon ösztönből történetek a különböző pózok. Próbáltam ellazítani magam és nem is törődtem a kamerával, s valahogy az sem tűnt fel, hogy Norbi is jelen van, egy csapat voltunk, s ez egy nagyon szép közös alkotói folyamat volt, ami kizárólag rólam szól. Hát kellett hozzá bátorság és idő, hogy teljesen el tudjam magam engedni, de egy kis idő után egészen jól belejöttem. Ellazultam, csak magammal foglalkoztam és azzal, hogy nekem jó legyen. Nem kellettek pózok, csak azok a mozdulatok, amik természetesen, csak úgy maguktól jönnek. Amikor már kellőképpen flow- állapotba kerültem, akkor megkaptam az utasítást: “Bármikor levetkőzhetsz, amikor jónak érzed.” Norbi tudta, hogy én szeretném meglépni ezt a határt, annak ellenére, hogy nagyon szép és szexis képek készültek már addig is rólam. Ő már ezen a szinten azt érezte, hogy lényegében a cél megvalósult amiért itt vagyok, mondogatta is nekem, de én csak arra vártam, hogy mond ki, hogy áldásodat adod rá, hogy beléphetek azon az ajtón, ami mögött az a Nő áll akit meg akarok ismerni. Ez nagyon nehéz lelkiekben mind két embernek, mert ő rá egy olyan felelőséget teszek, hogy nem hibázhat. Annak a képnek tökéletesnek kell lennie. Annak a képnek amikor teljesen megnyílok, többnek kell lennie mint amit most eltudok képzelni. Nem is tudtam, hogy ez mekkora lelki teher a másik fél számára, mert folyamatosan szeretettel és teljes elfogadással állt hozzám.
Mondanom sem kell, akkor már tényleg olyan érzésem volt, hogy megszabadulnék a maradék fehérneműtől, úgyhogy ez a pont nem váratott sokat magára. Teljesen beszippantott egy érzés, nem nagyon tudom visszaidézni mi történt pontosan, csak az, hogy felültem egy érzelmi nem is hullámvasútra, inkább csak egy felfele tartó vonatra, és csak mentem és mentem.
Egyszer aztán Norbi egy kérdéssel finoman megszakította ezt a folyamatot: Mit szólnál ha megnéznénk az eddigi képeket? Örömmel mondtam igent, nem is éreztem, hogy kimozdított volna határok nélküli komfortzónámból, s legnagyobb meglepetésemre, megtörtént az a bizonyos megismerés. Olyan Nő köszönt vissza azokon a képeken, amit álmaiban sem gondoltam.
Éreztem, hogy még itt nem lehet vége, folytatnunk kell a fotózást, van még valami picike érzés, valami plusz, amit szeretnék látni. Norbi úgy érezte, hogy a sorozatnak méltó befejezése az utolsó kép kocka, de tudta azt is, hogy el kell fogadnia a kérésem, és igaz már az időnk is kevés volt, de folytattuk még néhány kép erejéig a fotózást. Akkor jött csak igazán a különös élmény. A lábam szabályosan remegett, kicsit szédültem, de nagyon jól éreztem magam. Most, hogy visszagondolok rá, még mindig beleborzongok az érzésbe. Csak az járt a fejemben, hogy szabad lettem.
Valamitől megszabadultam.
Nem tudom, pontosan mitől. Talán régi emlékektől, rossz érzésektől...de az biztos, hogy könnyebbnek és felszabadultnak éreztem magam a fotózás végére. Nem tudtam mást, csak mosolyogni. Önfeledten, igazából mosolyogni. Egész nap és azóta is...
És rájöttem, hogy tényleg nem számít, hogy milyen a testem. Csak az a kisugárzás, ami a
képekből/belőlem árad. Jó visszanézni a képeket. Nem azt nézem, hogy hol csúnya a bőröm, hol tűnik vastagnak a karom vagy nagynak a hasam, csak az önfeledt mosolyt, a nőiességet és a szexualitást, ami valóban én vagyok. Igazi Nővé váltam!
• A CV / portréfotózásról itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
