2021. november 14.
Kedves Norbi,
Amilyen könnyen odakommenteltem tegnap, olyan nehezen fogtam bele ebbe az írásba. Az utóbbi időben sokat monologizálok magamban, sok minden kikívánkozik a lelkemből. 50 felett már egy Nő teljesen másképp látja önmagát és a világot.
Nézd el nekem, hogy nem tudok olyan szépen írni, mint ahogy a többiek a blogodon olvasott történetekben.
Ahogy a gondolataim is, valószínűleg ez az írás is egy kicsit csapongó lesz. Nem is igazán tudom, hol kezdjem, mert mindig úgy gondoltam, hogy én egy történések nélküli nő vagyok. Rohamosan telnek a napok-hónapok-évek, s 53 évesen azon kaptam magam, hogy elégedetlen vagyok az életemmel, „nem tettem le semmit az asztalra”, s borzalmasan nem szeretem azt a nőt, aki a tükörből visszanéz rám. Ez utóbbi egyrészt annak köszönhető, hogy egyszer anyám, egyszer a húgom vonásait látom magamon, amikor én én akarok lenni.
A testem:
Azt hiszem nem vagyok testkép-zavaros. A háj az háj, a narancsbőr az narancsbőr, a 75 kiló tény. Nem mindig volt ez így.
Gyerekkorom óta – kisebb-nagyobb kihagyásokkal ugyan, de sportoltam. Úsztam, futottam, megint úsztam, testépítettem. Ennek ellenére soha nem voltam az az igazán „jó nő”. Görbe orral, kicsi mellekkel, erős csontozattal áldott meg a sors. Ezek miatt eleget cikiztek tinédzser koromban. Akkor nagyon rosszul esett, s konkrét szituációkra mind a mai napig emlékszem, de soha nem agyaltam rajta, hogy akkor most tényleg ilyen gáz vagyok, s terápiára kelljen járnom, hiszen soha nem okozott semmilyen gondot a párkapcsolataimban sem. (Meg kell hagyni, az orromat meg akartam műttetni, de amikor felvázolták, hogy ez mivel jár, inkább felhagytam az ötlettel és megtanultam elfogadni olyannak, amilyen!) Szóval annyit tudtam/éreztem magamról, hogy szép szemeim vannak, tudod, olyan rókás, s ha kiskosztümöt veszek fel, kisminkelem magam, akkor megfordulnak utánam a férfiak…
… Aztán férjhez mentem, gyerekeket szültem (az is jó sport 😊. No nem a szülés, hanem az utána következő több évet szerencsére aktívan éltük.) Beiratkoztam főiskolára, tanultam, munkahelyet kerestem, vállalkozást próbáltam indítani, de menetközben elfelejtkeztem magamról, s kezdtem eltésztásodni, s gyarapodtak rajtam a kilók. A férjem nem szólt semmit, neki így is tetszett a látvány, nekem annyira nem. Ettől függetlenül nem csináltam ellene semmit, energia szintem a nullával volt egyenlő. Gondolom e kettő kombója (+ még valami, amit soha nem fogok senkinek sem elmesélni) vezetett odáig, hogy sem szex, sem intimitás nincs az életemben rég óta.
A tésztásodás és lustaság eredménye lett, hogy 70 kilót mutatott a mérleg. Kisebb szívrohamot kaptam erre. Férjem meglepett egy edzőtermi bérlettel, majd nagy nehezen rávettem magam, s elkezdtem ismét edzeni. Mivel már volt 7 év tapasztalatom a dologban, gondoltam menni fog ez most is könnyen, de nem. Találtam egy edzőt, akivel lassan, de biztosan faragtuk le a felesleget a testemről. Nem mondom, hogy könnyű volt, s most nem a kilók emelgetéséről beszélek. Sokszor mentem úgy a terembe, hogy biztos, hogy kell ez nekem 45 évesen? Edzés közben elsírtam magam, hogy mit keresek én ott a huszon-évesek között? Négy év után, 49 évesen életem csúcs-formájában voltam, gyönyörű izmosan, büszkén magamra. 57 kg-osan, mint középiskolás koromban. 36-os ruhákat hordtam, segget alig takaró farmer rövidnaciban kimerészkedtem az utcára. Boldog voltam, meg tudtam csinálni !!! Felmerült bennem, hogy a következő évben indulok valamilyen mami-versenyen.
Aztán valami bekattant. Szilveszter éjjelén. Mérhetetlen fáradtság és elkeseredettség ült rám. Szeretetlennek éreztem magam. Teljes depibe estem. Nem voltam motivált. Nem találtam magam elég szépnek, úgy éreztem, hogy hiába a megfeszített munka, így sem kellek senkinek. A lányom tortát sütött, s véletlenül otthagyta nálunk. S én az egészet úgy, ahogy volt, együltő helyemben megettem. Eszembe se jutott, hogy cukormérgezést kapok 😊, vagy a giga dózis szénhidráttól beájulok. Nem volt bűntudatom, hogy mint aki figyel az egészséges étkezésre, nem tehetné meg. Attól a naptól kezdve nem törődtem ilyesmivel. Az edzésekre sem fordítottam akkora energiát, elindultam a lejtőn. Négy év munkáját fél év alatt tettem tönkre.
57-ről 80-ra. Kimondani is borzasztó. Még abban az évben volt egy sérülésem, ami lehetetlenné tett minden fajta mozgásformát. Egy évre rá tudtak megműteni. Aztán jött a covid, az otthon ülés, a nem mehetsz sehová. Félreértés ne essék, nem hibáztatok senkit és semmit, csak saját magamat, hogy úgy nézek ki, ahogy, mert arra nem vettem a fáradtságot, hogy a közeli parkba kimenjek járni egyet.
Fogadd el magad úgy, ahogy vagy
A csapból is ez folyik. Illetve az ellenkezője. Tégy ma a testedért. Me too, bodyshaming, beach-body, akciós szépészeti beavatkozások, napestig sorolhatjuk, mik befolyásolják egy-egy ember gondolatait. Most akkor fogadjam el, vagy menjek edzőterembe, kés alá? Kinek akarok tetszeni? Magamnak vagy megfelelni akarok a páromnak, a divatirányzatnak? De mi van akkor, ha jól érzem magam a bőrömben, de tudom, hogy túlsúllyal élni nem épp egészséges. Amúgy nem érzem jól magam túlsúllyal, mert fájnak az ízületeim, magasabb a vérnyomásom és a pulzusom, nem bírok futni a busz után, de lassan egy városnéző utazásra sem tudok menni, mert nem bírok két kilométernél többet gyalogolni. S a lelkem is fáj, amikor a tükörbe nézek, hogy mit csináltam magammal.
Amit elfogadtam magamon:
Az elején írtam, az orrom. Soha nem engedném, hogy az arcomhoz hozzányúljanak, úgyhogy marad egy kicsit hosszú, kicsit görbe, de azért profil fotón nem szeretem viszont látni !
A melleim: kicsik. De formásak. Nem hordok push-up melltartót, mert becsapásnak érzem.
Elfogadom, sőt szeretem, a ráncaimat, az ősz-ezüst hajam. Amúgy a hajam színéhez a rokonaim elég negatívan állnak, mert úgy gondolják, még mindig rókavörösnek kellene lennem.
Elfogadom, mert nem tudok ellene tenni: az öregedéssel járó foltokat a bőrömön.
Amit nem fogadok el magamon, s muszáj leszek tenni ellene:
Az az említett plusz most már „csak” tizenöt kiló. Az ezzel járó fájdalmak, s egészségügyi kockázatok. A hájas testem látványa. De csak magam előtt szégyellem most már magam, mert már nem érdekel, hogy mások mit gondolhatnak rólam, ha meglátnak, nem ismernek, nem tudják min mentem keresztül.
Sajnálom, hogy amikor életem legjobb formájában voltam, nem készíttettem fotót magamról. De ha az én történetem mellett döntesz, s tényleg sor kerül a fotózásra, abban reménykedem, hogy az elég motivációt ad ahhoz, hogy újrakezdhessem, amit négy éve abbahagytam.
Amilyen könnyen odakommenteltem tegnap, olyan nehezen fogtam bele ebbe az írásba. Az utóbbi időben sokat monologizálok magamban, sok minden kikívánkozik a lelkemből, sokkal több, mint a fenti két oldal.
2021. december 31.
Sokat agyalok, s beleveszek az önelfogadás, önmegvalósítás, önérdekérvényesítés, önostorozás, önzés ördögi örvényébe. (de szép volt)
Vannak konklúzióim, de azt hiszem, valamiféle megerősítésre várok. Főleg önelfogadás terén. S akkor láttam meg Norbi bejegyzését, történeteket vár ebben a témában. Filter nélkül. Gondolkodás nélkül kommenteltem a poszt alá, ő pedig azonnal reagált rá. Pár nap múlva megírtam a saját kis suta sztorimat. Norbi művészi aktot javasolt, s mivel kérdéseim/kétségeim voltak, meghívott egy személyes beszélgetésre. A blogján le van írva, hogy esetleg próba felvételek is készülhetnek. Úristen, ez mit jelenthet?
Érdekes dolog ez a psziché. Ahogy Norbival elkezdtünk csetelni, valami elkezdett bennem megmozdulni. Kitaláltam, hogy a fotózást januárra időzítem, addigra egy kicsit összekapom magam, lelkileg és testileg is. Elkezdtem fogyózni (tudom, életmódváltás), hetente kétszer/háromszor úszni járok.
Egyúttal elkezdtem egy kicsit másképp nézni magamat.
Amikor felöltözve a tükör előtt állok, az összképet nem tartom rossznak, egy átlagos ötven plusszos nő tükörképe. Aztán ahogy sorra szabadulok meg a gönceimtől, úgy tűnnek elő a defektjeim. Felboncolom a testemet. Mint egy szkenner, vagy MRI-gép, a fejem búbjától a lábujjkörmömig átvizsgáltam magam - teljesen tárgyszerűen.
Ősz haj, ráadásul ritkul, rohadjon meg. Ráncok, korral jár, még nem mélyek. Hialuronsavas drága krémek nem segítettek, iszom a kollagént, csak a gyártót gazdagítottam. Szemem alatt sötét karikák. Az orromról már írtam. A szám. Hát, abban semmi sexy nincs. Egyáltalán nem érzéki - egyenes, erőszakos. A bőröm kissé megereszkedve, kisebb toka, jajj. A nyakam - mint egy csirkenyak, jesszusom.
A vállamon, karomon, hátamon még látom az edzések maradványait. Mindig is ezek a részeim voltak jól alakíthatóak, így ezekkel nincs semmi bajom. A törzsem öregségi foltos, hurrá. A hasamról már ne is beszéljünk. Hájas, lóg a bugyimra. S a lábaim. Ha lehetne, úgy ahogy van, kicseréltetném őket másikra. Ilyen vastag alsótesthez legalább 120-as mellbőség kellene. Az egy dolog, hogy dagadt vagyok, mintha a plusz 15 kiló itt koncentrálódna. Az alsó lábszáram ráadásul aránytalanul rövidebb a combomhoz viszonyítva. Vastag a térdem, a bokám. Még a háziorvosom is megmondta, soha nem volt őzike lábam. A széles lábfejem csak azért zavar, mert nem bírok körömcipőt hordani.
A megbeszélés előtti napokban már nagyon izgatott voltam. Beterveztem, hogy elmegyek kozmetikushoz, fodrászhoz, gyantáztatni. Ezidáig minden rendben is van, de mit is vegyek fel? - a szokásos női kérdés. Elkezdtem sexy rucikat meg fehérneműket nézegetni a neten, az összes lehetséges boltba bementem, de mindig fejbe vágott az érzés, hogy az én testemet már nem kellene maskarába öltöztetni. Aztán ezzel ellentétesen annyira felvillanyozott a látvány, meg az emlékek, hogy de jó lenne, ha ismét hordhatnám őket. Aztán megint villanás, hogy ennyi idősen nem kellene már ilyesmivel foglalkoznom, jó lesz nekem egy portré fotó, némi retussal.
A fenti ambivalens érzések közül az utóbbi győzött, így egy teljesen hétköznapi szerelésre esett a választásom. …
… “Akkor most csinálunk egy szép művészi aktot!”
Hogy mit??? Most? Én nem. Nem, nem, nem, kizárt dolog. 15 éve nem látott férfi meztelenül. Direkt olyan fehérneműt vettem fel, hogy még véletlenül se legyen ingerenciám vetkőzni - jöttek az érvek.
“Jól érzem, hogy valójában szeretnéd viszont látni önmagadat?”
Tényleg nem kellett sokáig győzködni. Igazából nincs itt semmi probléma, hiszen az orvos előtt sem szégyenlősködöm. A blúz hamar lekerült, utána a melltartó. Idáig könnyű volt. Majd a nadrág, s megláttam magam egy egész alakos tükörben. A sírás kerülgetett, ledermedtem, s nem nagyon tudtam ezek után elengedni magam.
Szerintem Norbi is belátta, hogy a testem nem alkalmas fotózásra, így csak a fejemről készített felvételeket. Érdekes, hogy pont az a kép tetszik a legjobban, amelyiken a leghosszabb az orrom, s kiderült, hogy nem is teljesen egyenes a szám. A rossz viszont az, hogy minden képemen érzem a görcsösséget.
A Norbival való találkozás nagyon felbolygatta a lelki világom. Egész nap a délelőtti egy óra járt az eszemben. Megpróbáltam felidézni az elhangzottakat. Üvölteni lett volna kedvem, hogy mennyire egy rohadt lusta ember vagyok, aki ugyan több éve szenved a szeretetlenség érzése miatt, nem képes változtatni az életén. Aznap, december 2-án este, miután órákon keresztül zokogva sajnáltam magam, eldöntöttem, hogy most jött el az a pont, hogy muszáj lépnem, mert meghal a lelkem.
A sportot részben a motiváltságom hiánya miatt hagytam abba. Sajnos engem soha nem inspiráltak sikertörténetek, motivációs beszédek. Úgy gondolom, hogy a motivációnak belülről kell fakadnia. Amíg nincs meg bennem a már szinte kínzó vágy, hogy valamit elérjek, addig csak tanulgatok, edzegetek, éldegélek… De most célokat tűztem ki magam elé, így továbbra is járok úszni, s érzem, hogy az edzőterembe is visszatérhetek hamarosan.
Norbi blogján szinte minden bejegyzést elolvastam, s meglepett, hogy mindegyik történetben van valami, amivel közösnek érzem a sorsomat az írójával. Most már nagyon is akarom azt a bizonyos fotót, sőt elméletben tovább is léptem, már mindent ki akarok próbálni.
Fentiek alapján azt gondolhatnád, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítok a testiségnek. Abszolút nincs így. Két mottóm van: “Mit ér a test, ha rohad a lélek?” , illetve “Szép vagy, szép vagy, de jó vagy-é?”. S noha a testemmel szerintem soha nem leszek megelégedve, de igyekszem minden hibájával elfogadni, azt száz százalékra ki tudom jelenteni magamról, hogy jó ember vagyok. S ez mindennél fontosabb.
2022.01.11. - Elkezdődött …
Ahogy befejeztem a 2. részt, azonnal időpontot foglaltam a fenti napra. A foglalós űrlapon van egy kérdés: milyen képet szeretnék? Tudom, hogy Norbi nem szereti, de egy “előtte” képet akartam. Olyat, ami nagyon fáj.
A fotózást hosszú beszélgetés előzte meg. Néha úgy érzem, Norbi jobban ismer engem, mint én saját magam. Levetkőztettem előtte a lelkem, így a ruhák levétele most már nem okozott akkora gondot, mint először. Megpróbáltam ellazulni, de a beállás elég merevre sikerült. Aztán valahogy feloldódtam, agyam kikapcsolt, már nem hallottam a fényképező kattanásait. A sorozat egyszer csak elkészült. És az akt is.
Az akt, amit kitennék a falra, ha lenne kivel megosztanom.
Ugyanakkor az “előtte képek”, totálban látni a valót… Akkor nem volt rám akkora hatással, mint itthon, amikor belenagyítottam.
Szóval érzelmeim kettőssége kissé csillapodott, de van még mit dolgoznom magamon. Utam elkezdődött.
A fotózás után három héten keresztül alig bírtam aludni. Élmények, mondatok, mozdulatok emléke cikáztak a fejemben. Szív-sűrít-gyújt-kipufog. Légzőgyakorlat. Ez mindig segít, ha sok stressz ér, pánikrohamom van. Ezt a mostani helyzetet azonban nem stresszként élem meg, hanem egy feladatnak, amit véghez kell vinnem. S ehhez le kell tennem 15 év sérelmeit. Belégzésnél mintha magamba szívnám a körülöttem lévő energiákat, s szép lassan a levegőt kifújva ezt az energiát préselem lefelé a testemen, hogy végül az ágyékomon keresztül megszabaduljak negatív érzéseimtől.
A december óta készült képeket minden nap megnézem. Direkt tükör előtt vetkőzöm-öltözöm, barátkozom magammal, néha még szépnek is látom magam. Talán mert azóta fogytam megint öt kilót. De még mindig nem tudom elképzelni, hogy egy férfi hozzám akarjon érni. A képek között volt egy, ami nagyon fejbe vágott, rosszabb érzés, mint hogy a lábaimmal nem vagyok megelégedve, ez pedig a lábam köze. “Hiszen ez olyan mint egy óriási papaya!”- jött a felismerés. Még egy testrész, amivel meg kell birkóznom. Ellenben a többi részemmel, itt valahogy könnyen jött a megoldás. Rajzoltam egy papayát, s varrtam az alapján egy plüss párnát és egy “marok” papayát. Sok-sok órán keresztül varrtam fel a magokat, simogattam a plüsst, közben sokat vigyorogtam, merthogy én most végülis puncit varrok.
Aztán vettem egy gyümölcsöt. Még sosem ettem ezelőtt, így nem tudtam, fog-e ízleni. Lassan, rituálisan megmostam, megpucoltam, felnyitottam, beletúrtam, kézzel kikanalaztam a magjait és megkóstoltam… és nagyon finom volt.
Szóval szeretem a papayát. A papayámat. :-)
S létrehoztam a Papaya Therapy nevű oldalam, ahová szeretettel várok mindenkit, aki nincs megelégedve a saját kertjével. Merthogy ahányan, annyi félék vagyunk ott lent is.
• A CV / portréfotózásról bővebben itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
