2012 decemberét írjuk. Azon a bizonyos napon változott meg minden, visszavonhatatlanul és megváltoztathatlanul. Akkor még azt hittem, ezt nem élem túl, de igaz a mondás: ami nem öl meg, az megerősít, ha addig magadat nem ölöd meg. Szóval azon a bizonyos decemberi napon az exem elvitt dolgozni, aztán megláttam egy kisbabát, és belém hasított: IGEN, itt az idő! Törlődtek a múlt sebei, mostmár újra készen állok. Előtte volt már egy próbálkozásunk, ami sajnos rossz véget ért. A legkevésbé sem voltam felkészülve a válaszra, amit kaptam: "Én már nem tudom, hogy mit szeretnék."
Azon a napon el is költözött, gondolkodni. Aztán jött a karácsony, és én ott maradtam egyedül, mint a kisujjam. Csak a kutyáim tartották bennem a lelket, hogy ne öljem meg magam, semmi más nem érdekelt, de őket nem akartam a sorsukra hagyni. Senkivel nem akartam találkozni, nem kellett senki segítsége.
Teltek múltak a hónapok, az élet nem lett könnyebb, de én igen. A testsúlyom 20 kg-val csökkent, mert két hétig egy falatot sem bírtam letuszkolni a torkomon. Csak cigarettán és kávén éltem.
Feltehetnénk a kérdést, miért és kiért hagyott el?
Én is, mint sok más nő, belekényelmesedtem a kapcsolatba, észre sem vettem, hogy nézek ki. 27 évesen nem tudtam felvenni a versenyt egy 16 évessel, mondjuk én nem is akartam, de ez az egész sztori (utólag tisztán látva) úgy volt beteg, ahogy volt. Mit akar egy 38 éves férfiember egy 16 éves mondhatni gyereklánytól? Túléltem, tovább léptem.
Tettem a dolgom a hétköznapokban, de igazán nem élveztem semmit, amit csináltam. Szerettem volna egy tartós kapcsolatot és családot - mindent, amire egy nő vágyik.
Görcsösen elkezdtem kapaszkodni rosszabnál, rosszabb emberekbe, akiket mai fejjel egy tollvonással kitörölnék az életemből, ha lehetne, de sajnos ez nem így megy. S ha lehetne, akkor talán nem is úgy alakult volna az életem, ahogy alakult. Meg kellett élnem ezeket a fájdalmas tapasztalatokat, hogy felismerjem, hol hibázom. Kellett a sok rossz, hogy értékeljem a jót.
Unalmas óráimban mindig a telefonomat nyomkodtam, és egy felhívást, modellt kerestek egy pin-up fotózásra. Szívemhez közel áll ez a stílus, ezért gyorsan jelentkeztem, és rögtön be is hívtak. A fotós Bánhalmi Norbert volt.
Még sosem álltam modellként kamera elé, nagyon zavarban voltam. Nekem idő kell, hogy megnyíljak valaki felé. Ez a fotóművész viszont felbukkant a semmiből, és rögtön belém látott. Nem kellett sokat beszélgetünk, hisz a tekintetemből és a testbeszédemből rögtön látta, hogy az önbizalmam egyenlő a nullával. Fogalmam sincs, hogy öntött lelket belém, milyen szavakkal, de a félelmem oldódni kezdett, ő pedig türelmesen várta, hogy mint egy süni, lassan kigömbölyödjek és leengedjem a tüskéket. A szemébe nézve tudtam, hogy bízhatok benne, biztonságban vagyok és megmutathatom magam.
A profi fotók hamar elkészültek és sikert arattak. Szinte el se hittem, hogy ez én vagyok, még másnap reggel is boldogan mosolyogtam a fürdőszoba tükörbe. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett az emberektől, s hogy őszinte legyek, egy kis ideig talán el is szálltam magamtól, hiszen sosem kaptam ennyi bíztatást, figyelmet, elismerést. Több száz levelet kaptam, a férfiak a tökéletes smink- és mosolymaszkot viselő nőt látták, egy vadóc tetovált csajt a saját fantáziájuk lencséjén át.
Az inga kilengett, randik, remények, csalódások és pofára esések - az önbizalmam újra visszaesett. Már nem is akartam senkit magam mellé, újra felhúztam a falakat magam köré. Ám amikor nem várod, akkor toppan be valaki az életedbe és borít fel mindent, egyetlen jól irányzott rúgással porrátörve a falat.
Két év telt el, újra decemberben jártunk, azon a bizonyos napon. Fodrászként dolgoztam, és feltűnt valaki a szalon ablaka előtt. Pont a másnapra bejelentkező hölgy vendégemmel beszélgetett. Ha történetesen egy balkon lett volna, biztos, hogy átesem a korláton is, mert méltóság ide vagy oda, én rátapadtam az ablakra és felsóhajtottam: "Ott megy a hercegem!". Pont olyan daliás volt, ahogy elképzeltem, amikor egyszer konkrét listát írtam arról, milyen társsal tennénk boldoggá egymást (egy vendégem mesélte, hogy neki ez bejött, gondoltam, miért ne, próbáljuk meg).
Másnap persze nem bírtam a kíváncsiságommal, és egyből faggatni kezdtem a vendégemet, hogy ki volt az a szívdöglesztő pasi, akivel beszélgetett. Nagy kő esett le a szívemről, amikor elárulta, hogy az öccse.
Nem kellett a postást várni, Facebookon kezdtünk levelezni, hajnalig tartó beszélgetéseket kezdve. Pár nap múlva egy csokor rózsa kíséretében meglátogatott. Én még sosem kaptam rózsát pasitól egyetlen randin sem. Jött a karácsony. A nővéréék elutaztak, s mivel ő velük élt, egyedül lett volna karácsonykor, akárcsak én. Hirtelen ötlettől vezérelve, felvetődött, hogy mi lenne, ha együtt töltenénk a karácsonyt. Két vadidegen ember a szeretet ünnepén - ekkora őrültséget még úgysem csináltam. Ha valami elmebeteg gyilkos, akkor reméltem, hogy gyorsan végez velem. A karácsony viszont, mivel elvárások nélkül, lelkesen szaladtunk neki, jól alakult - nem én voltam főfogásnak feltálalva az ünnepi asztalra, életben maradtam.
Aztán jött a hidegzuhany: közölte, ő februárban bevonul hivatásos katonának. Én nem vagyok a távkapcsolatok híve, de ő túl jó volt ahhoz, hogy csak úgy hagyjam kisétálni az életemből. Nem tudtam, hogy ő mit akar, nem is mertem megkérdezni, de eldöntöttem, hogy kiélvezem addig, ameddig tart. Februárban levittem Tatára, hogy bevouljon. Nem volt romantikus - sírva búcsúzás, könnyes szemmel hazavezetés, érzelmi hullámvasút.
Másfél hét után megjelent a fodrászatban a csomagjával: döntött, engem akar és családot. Fegyver nélkül megnyertem a háborút. Make love, not war.
Azóta sok mindenen mentünk együtt keresztül - jóban, rosszban. Még egy baba elvesztése, műtét, fájdalmas talpraállás, új várakozás és remény. Ma már van egy csodálatos, egészséges kislányunk.
Feleség és Anya lettem, már ismerem az érőmet, és az önbizalmam nem mások visszajelzéseiből nyerem, hiszen a párom szemén át megtanultam látni, hogy mi tesz igazán széppé.
Azt gondolom, hogy akármilyen elkeseredett is vagy, bármennyire is hiszed most, hogy ezt nem éled túl, biztos, hogy jön majd valaki vagy valami, amire egyáltalán nem számítasz! Hinni kell, hogy léteznek csodák! Sőt, élhetünk úgy, hogy minden egy csoda a világban, és úgy is, hogy semmi sem az. Amiben én hiszek, az az, hogy a csodákhoz vezető utat el kell képzelni, tervezni, tenni érte, és akkor az álmunk valóság lesz!
Az enyémek épp randalíroznak a szobában :-)
• A CV / portréfotózásról bővebben itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
