Kislány koromtól fogva Kanadában élek, itt is mentem férjhez. A történetem két napról szól. Egyszer a semmiből jött egy elhatározás, és bejelentkeztünk a közeli Edmontomban egy mindkettőnk által ismert és szimpatikusnak vélt hölgyhöz aktfotózásra.
Ott álltam a szoba közepén anyaszült meztelenül, az ajtó takarásában pedig Irene babrált. Pontosabban nem teljesen voltam meztelen, egy bugyit le kellett még venni. Nem ment. Tudtam, hogy művészi aktfotózásra jövök, és ez ezzel jár, de akkor sem ment. Hoztam négy melltartót, és mindegyikhez többféle, tökéletesen passzoló bugyit: tangát, csipkéset, franciát. Még csak rajtam sem voltak, pedig fehérneműben találtam a legszebbnek a testemet, de most ettől az utolsó csöppnyi tangától is meg kellett válnom.
Öt perce ment el a férjem - mert mindig a legfontosabb pillanatokban jön közbe valami - , aki eddig abban segített, hogy egyáltalán idáig eljussunk a vetkőzéssel. Egyedül maradtam egy idegen nővel és a fényképezőgépével. Pedig a férjem jelentette számomra a biztonságot, és a házasságunk épp most jutott abba a stádiumba, hogy szeretnénk, ha gyermekünk lenne. Hiszen ezért vagyok itt. Hogy ő megörökítse azt a testet, amit talán sosem kapok már vissza a gyermek után. Azt reméltem, hogy néhány szép kép segít majd elengedni azokat a dolgokat, amiket nem vihetek magammal az anyaság örömeibe. Ezért is választottam női fotóst, mert úgy éreztem, hogy ezt egy Nő jobban megérti.
Néztem a testem, mint egy szobrot. Behúztam a hasam, mert soha nem tudtam megbékélni vele, és csak akkor láttam szépnek a testemet, ha megfeszítem a hasamat. Így már rendben van. Erőt veszek magamon, letolom a bugyimat. Ott állok a szoba közepén anyaszült meztelenül. Zavartan, feszülten, törékenyen. Körültekintően befeszített hassal.
Irene közben beállított két - három lámpát a hatalmas stúdió közepére, s én beálltam közéjük.
- Hunyd be a szemed, és érintsd meg szeretettel a tested bárhol, ahol csak szeretnéd"! - instruált.
Zavartan, de engedelmeskedtem. Felülről lefelé haladtam, gondosan érintve minden apró bőrfelületet. Mikor a mellemhez értem, kellemes melegség járta át a testemet. Elengedtem magam, kizártam a külvilágot. Ő diszkréten kattintgatott, és hagyta, hogy úgy mozogjak, ahogy nekem jól esik. Már nem éreztem, hogy ketten vagyunk, ő megszűnt számomra létezni a vakító lámpaernyők mögött. Olyan területre kalandoztam, amiről 10 perccel azelőtt a bugyijában pironkodó kislány álmodni sem mert.
A kalandozásnak vége volt, és én ismét tanácstalan és szorongó lettem. A művész alkotott, és folyamatosan beszélt hozzám. Éreztem, hogy minden szavától egyre jobban megnyugszom.
- Légy önmagad, hiszen azt mondtad, hogy erre vágysz! - mondta. Lovaglóülésben ültem le vele szemben, és csak egy bárszék támlája választott el bennünket. Úgy állította be a fényeket, hogy a szeméremdombom árnyékban maradt. Én pedig szép lassan átléptem a saját szemérmem határát, és a sötét árnyékban tovább kényeztettem magam. Ebből ő semmit sem vett észre, az arcomra koncentrált. Levetkőztem a gátlásaimat egy idegen előtt. A levegő megtelt szexualitással. Rég elfojtott, kitörő energiával. Ellazultam, és nem érdekelt, hogy mi folyik körülöttem.
- Megvan a tökéletes fotó, vége a póznak. Menjünk tovább! - mondta.
Kizökkentem, elszégyelltem magam, és újra hatalmába kerített a szorongás. Volt az egyik helységben egy rusztikus kanapé. Arra kértem, hogy azon fekve készítsünk képeket, mert ott talán ismét el tudom engedni magam.
Becsuktam a szemem, és harmadszor is magamhoz értem odalent. Még jobban esett, mint az előbb. Csak utaztam a kéj hullámvasútján. Teljesen levetkőztem a gátlásaimat, éreztem, hogy erőt ad a feltörő gyönyör. Ismét ellazultam, de csak egy pontig, azon nem tudtam továbblendülni. Észrevette. Majd halk hangon azt mondta, hogy képzeljek el egy helyet, ahol szabadon önmagam lehetek. Behunytam a szemem, és csak szárnyaltam.
Kinek akarok megfelelni? Miért szégyenlem magam? Mikor kezdek el végre élni? Ezek a kérdések dübörögtek a fejemben.
Pörögtek a gondolataim, olyan gyorsan merültem el önmagamban, hogy éreztem, minden porcikám töltődik energiával. Egyre több energiával. Szóltam neki, hogy készen vagyok. Mondott még valamit, de én csak egyetlen szóra emlékszem: kielégületlenség.
Hirtelen mintha egy gát szakadt volna át bennem.
Dühös lettem a férjemre, életem szerelmére. Dühös lettem rá, hogy alig van benne szexuális vágy, hogy annyi visszautasítást kell megélnem mellette, és hogy szexi fehérnemű és behúzott has ide vagy oda, olyan kevésszer sikerült elcsábítanom. Amit eddig megértéssel és elfogadással kezeltem, azt most követeltem magamnak. Eszméletlenül vágyott a testem a szexre. Éreztem a bizsergő izgalmat, égető energiát.
Irene közben diszkréten kattintgatott, de ez engem cseppet sem zavart.
Kint kellemes őszi idő volt, az üzlet ablakain át beszűrődött a város zaja.
Mikor kinyitottam a szemeimet, az első, ami eszembe ötlött, az az volt, hogy mennyire valóságos minden. A lámpák fekete fém váza, a kanapé kopott 18. századi mintázata, az élénknarancs díszpárnák, és az ablakokon beszűrődő fénycsóva. Végre megérkeztem önmagamba, és semmit nem szégyelltem.
Kis idő múltán Irene kezembe adta az elkészült képeket, hogy válogassam ki a nekem tetszőket. Egy gyönyörű nőt láttam a fotókon. Minden porcikája szép volt, feszes, izmos, vékony. A tegnap még hatalmas tragédiaként megélt pattanásaim, és az évtizedes történeteket magukban hordozó bőrhibáim egyszerre részévé váltak annak a gyönyörű testű nőnek, aki a képeken voltam. Elmondhatatlan öröm volt annak a felismerése, hogy valójában ilyen vagyok. Megvádoltam azzal, hogy kérésem ellenére retusálta a képeket, mire meglepve nézett rám: mikor tettem volna, most vettem ki a kártyát a gépből. Elkerekedett a szemem, hogy úgy jönnek ki a szebbnél szebb képek rólam a kamerából, hogy legszívesebben most azonnal kiraknám őket a falra. Irene közel 10 éve fotóz embereket, talán ez lehetett az elfogadásának a titka. Nem a nőt láttam benne, csupán egy kedves, mosolygós fiatal lányt, aki szeretettel és odafigyeléssel végzi a dolgát.
A képek között volt egy igazán különleges: a nőiességem fölött megvilágított hasam. Az én be-nem-feszített, gyönyörűen gömbölyű hasam. Elsírtam magam, annyira meghatódtam. Hiszen az anyaság és a nőiesség kéz a kézben járnak. Ezért jöttem ide. Ezt a képet szerettem volna elkészíttetni vele.
A fotózás végén, már a férjem is jelen volt ismét, és együtt gyönyörködtünk a képekben, de Irene mondata bennem kinyitott valamit. Másnap reggel, éppen azzal a férfival volt megbeszélve egy közös üzleti találkozó, akinek kislányként a legintenzívebb, leginkább vágytól fűtött néhány élményemet köszönhetem. Ő azóta is vágyik rám, de én közel 10 éve, vagyis a férjemmel való találkozás óta, ezt nem tudom viszonozni.
Ellenben most, a találkozásunkkor minden porcikámat intenzíven átjárta a bizsergés, az energia, a vágy, a mohóság. 10 év óta először nem álltam ellen ennek az érzésnek. Hagytam, hogy magával ragadjon a vágy. Kéjtől megrészegülve, olyan forrón csókoltuk egymást, mintha 10 éve erre készültünk volna. Átütő orgazmusom volt, teljesen feloldódtam benne. Utána kellemes megnyugvás és jóleső csönd járta át a testemet. Végre megérkeztem. Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy én, igazán ÉN mosolygok vissza magamra a tükörből. Az az érett nő, aki többé nem próbál másoknak megfelelni, és már nem vár az élete és feladatai végén kiosztandó pirospontokra.
Az egész fotózás olyan volt, mint egy utazás a testemben, ahol én vagyok az utas, és Irene a mozdonyvezető. Felültem a vonatra egy ismerős állomáson, és az ő finom, megengedő vezetésével egyre távolodtam az ismerőstől, és nyílt meg előttem egy másik világ. Azzal, hogy új tájakon vitt keresztül egy-egy újabb ablakot nyitott meg arra a világra, és arra a nőre, akiről sejtettem, hogy bennem lakozik, de igazán csak most találkoztam vele először. Ha itt megálltunk volna, azzal is elégedett lettem volna. De ő tovább vitt az úton: folyamatosan támogatva, a helyzettel egy pillanatig sem zavarba hozva, segített át engem a saját határaimon. A gátlásaimon éppúgy, mint az anyaság felé vezető rögös úton csupán azzal, hogy lefotózta azt a vágy villamosát, amelyen a helyszínen végigmentem. A csodaszép képeknél sokkal többet kaptam tőle: egy találkozást a bennem lakó elemi nőiséggel.
De hiszen éppen ezért az életörömért, ezekért a vágytól fűtött, mélyen megélt pillanatokért, és az önmagunkkal való legőszintébb találkozásért éri meg bátran élni az életet. Pontosan ez az az elementáris életöröm, amit alig várok, hogy végre átadhassak a gyermekemnek. Életemben először érzem igazán úgy, hogy készen vagyok az anyaságra.
Ennek felismerését pedig a fotózásnak köszönhetem, és annak az embernek, aki a városunkban valószínüleg rengeteg családnak, nőnek, okozott már felszabadult, őszinte örömöt.
Néhány nappal később, ahogy ezeket a sorokat írom, még mindig fantasztikusan érzem magam a bőrömben. Tele vagyok energiával, szexualitással, és leperegnek rólam az élet apró gondjai. Talán sosem éreztem ennyire határozottan az én belső utamat, a vágyaimat, és a célt, ami felé szeretnék haladni.
A férjemet pedig jobban szeretem mint valaha. Végre el tudom fogadni az ő vágyait úgy, ahogy vannak, és meg tudom élni a sajátjaimat is úgy, ahogy nekem megadatott. Már nem érdekel, hogy mit várnának el tőlem mások, mert a belső erőm vezet tovább. Már egyáltalán nem akarok meggyászolni dolgokat: az anyává válás éppen arról szól, hogy átadom önmagamat, minden tapasztalatomat, erőmet, minden örömömet és a lehető legtöbb támogatásomat az élet nehézségeihez annak a gyermeknek, aki még csak most készülődik megfoganni.
• A CV / portréfotózásról bővebben itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
